Mennyire lehet megszokni a hatalmas sikert? Meghatódtok még rajta?

  Nincs mindig sikerünk. Mikor gimnazistaként elkezdtünk játszani, az egész iskola a tenyerére emelt. Nem azért, mert jók voltunk, hanem mert örültek, hogy valaki csinál valamit. Kezdetben még csak Dunaújvárosban léptünk fel és egy teltházas koncert mind ismerősökből állt, hisz odavalósiak voltunk. Aztán elmentünk egy fesztiválra, ahova nem miattunk jöttek el az emberek, de ha már ott voltunk előzenekarként megnéztek bennünket is. Majd Dunaújvárosból elindultunk Miskolcra, ahol először csak 20 ember volt, mégis ugyanúgy nyomtuk le az egész koncertet. Megtanultuk megtalálni a hangot 5 emberrel, 20 emberrel. Akkoriban még egyébként nagyon bénán játszottunk. Még csak a lelkesedésünk volt meg.

De ma már nagyon sikeresek vagytok…

  Igen és tudjuk, hogy könnyen el lehet szállni, és félünk is tőle. Igyekszünk szerénynek megmaradni. Rossz, amikor azt mondja nekünk valaki, hogy: „Ti már tökre el vagytok szállva! A csapból is ti folytok!” Ezek a mondatok mindig megijesztenek, mert te nem így gondolod. Nem mindegy mi történik az emberek lelkében, miközben játszol. Nem mindegy mit érez a közönség, vagy egy technikus miközben cserélgeti a gitár húrjait. Nagyon fontos, hogy minden összevágjon, mert ha nem, akkor fellép egy egyensúly hiány. Fontos, hogy az energiák mozogjanak mindenfelé. Ilyen szempontból nem tudom értelmezni, hogy óriási sikerünk van és, hogy tombolnak az emberek, mert nem így élem meg. Vagyok én, és van a tomboló közönség, akivel én együtt akarok bulizni, és ha nem rezgek velük, akkor az nem is annyira jó.

Ezek szerint, akkor van még némi izgalom.

  Igen van, de nem a parázás, hogy „úristen el fogom rontani!”. Csak azért szurkolok magamban, hogy legyek elég rugalmas. Tudjak alkalmazkodni a többiekhez. Az együttes mellett, olyan emberek dolgoznak, akiket ti nem is ismertek, de miattuk is jó a csapat. Ők csinálják a hangot kívülről, belülről, a fényeket ők irányítják. Nagyon sokat számítanak. Ők a szürke eminenciások. Ha én lelazulok, de a többi tag - a technikusokkal együtt- ott van, akkor egy néző, egy külső szemlélő nem is veszi észre, hogy gyengébb voltam. Ilyenkor szerényen azt mondom nem baj a következő számban már jó leszek, és össze szedem magam.

Teljesen ki tudsz zárni minden problémát a koncertek ideje alatt?

  Ki kell! Megszűnik az idő és megszűnik a tér. Csak te vagy ott. Mész az árral. Vannak nekem is rossz napjaim, és lehet van olyan, hogy az első egy-két szám erejéig nem tudom kizárni a magánéletem, de utána belejövök és a zene felszabadít, nem gondolok utána már másra.

Milyen a csapat kohéziója?

  Nagyon jó, és ez fontos. Mikor fellépünk olyan érzésem van, mintha leülnénk a tűz köré szalonnát sütni és a problémáinkról beszélgetnénk. Ilyen nekem egy Quimby koncert. Családias a hangulat, de erről nem szeretnék túl sokat beszélni, úgy érzem, ezzel csak gyengíteném ezt a dolgot. Ez a miénk. Amíg utazunk beszélgetünk, és rengeteget viccelődünk. Furcsán hangzik, de ez is része a későbbi fellépésünknek.

Nagyon kifejezők a dalszövegek. Mindig ugyanarra gondolsz, miközben ezeket énekled? Vagy van, hogy te is máshogy értelmezed?

  Ezt száma válogatja. A Magam adom című dalnál, szoktam az eredeti ihletésre is gondolni, de minden másra is, ami azóta ért. Van egy valós dalszöveg, de van egy átvitt értelme is. Minél kevésbé konkrét, annál inkább ráillik egyéb szituációkra.

Hogy születnek a szövegek?

  Bennem kigyúl valami, az megszületik és gyorsan leírom. Tibinél képek jelennek meg és azt írja le, sokszor javítgatja, cserélgeti a szavakat, van, hogy 2-3 év elteltével is. Én leírom, és az már úgy van kész. Ezek egyéni szerzői metódusok.

Figeczki Ágnes