Lassan elkezdődtek a vizsgák, mindenki lázasan keresi az ismerősöket, akik jegyzetügyileg ki tudják segíteni. Egyik ismerősöm (nevezzük Ritának) is hasonlóan cselekedett, és írt két csoporttársunknak, hogy segítsék ki egy kicsit, mert néhány nap múlva zh lett volna.
Hiba volt: válasz helyett, elindult a kibeszélés a stréber-részlegben, majd szegény Rita meg is kapta a lecseszését egy olyan csoporttárstól, akitől nem is kért semmiféle segítséget (tudta, hogy úgysem adna…). Az említett emberke pedig ezt mondta neki: „Milyen jogon kérsz te jegyzetet úgy, hogy be se jártál rendesen órára egy olyan embertől, aki végig ott volt? Neked az, hogy lefénymásold csak 10 perc, míg az, aki bejárt, több hónapon át írta meg az anyagot!”

Lehidaltunk…
De tőlünk jobban már csak azok az ismerőseink, akik a nyíregyházi, az egri, a miskolci, vagy éppen a pesti felsőoktatási intézmények hallgatói. El sem hitték, hogy ilyen létezik! És miközben mi bőszen ecseteltük Ritával csoporttársaink kedvességét, ők egyre jobban hüledeztek. Majd meséltek ők, és mi pár percre lefagytunk. Náluk egy-egy keményebb vizsga előtt összeülnek egy nagy csoportban, és a fő-fő okos elmagyarázza az anyag lényegét úgy, hogy a többiek is megértsék. Ők bárkitől kérhetnek jegyzetet (még a legstréberebbtől is). Ha nem járnak be előadásra, akkor sem kell a csoporttársak kérdőre vonásait hallgatniuk, hiszen tisztában vannak azzal a többiek, hogy nem mindenkit a szülei tartanak el, hanem kénytelenek dolgozni a suli mellett.

Persze, tudom (és a fent említett Rita is tisztában van ezzel), hogy azok, akik rendszeresen látogatják az előadásokat, nem azért teszik, hogy nekem, vagy más lusta embernek legyen jegyzet. Nem is vagyok önző, csak egyszerűen rossz, hogy már tényleg alig van pár ember a csoportban, akitől kérhetünk segítséget, ha bármiféle gondunk van.

És miközben egyre jobban gondolkodtam a miérteken, egyik végzett debreceni közgázos ismerősöm felvilágosított: nem volt ez mindig így! Náluk nagyon erős összetartás volt, mindenki segített a másiknak, és a közösségi élet nem merült ki az előadásokon és szemináriumokon való találkozásokból. Sőt, ő például még képes volt lefénymásolni a jegyzeteit több példányban is azért, hogy mások még ezzel se bajlódjanak.

De akkor mi miatt változott meg ennyire minden? Köze van a dologhoz biztosan annak is, hogy minél jobban teljesít valaki, annál nagyobb összegű ösztöndíjkategóriába sorolják be. És valószínűleg a nemrégiben behozott „az alsó 15% költségesbe kerül át”-rendszer sem tett jót a közösségi életnek. De ez nem csak ezen az egyetemen van…

Maradnak a találgatások. A probléma viszont változatlan marad. Hiába kezdenénk el lázasan szakesteket szervezni, nem sokat érnénk el velük. Bölcsészhallgatóként elárulom, hogy nálunk a két szakestünkből egy elmaradt érdeklődés hiányában, az előzőre pedig kb. 5 ember látogatott el (velem együtt) a több mint 60 lelket számláló csoportunkból. Itt az emberek hozzáállásán kellene változtatni, ez azonban elég bonyolult. Szánalmas, hogy idáig jutottunk...