Nemrégiben a Markusovszky koliban lakó barátnőmet mentem meglátogatni. Csendes este volt, már be is sötétedett teljesen, így amikor elhagytam a 3-as koli épületét, már alig láttam valamit. Az utam egy bokorsövényen át vezetett, majd ezt elhagyva már szinte csak a megérzéseimre hallgathattam, ugyanis a lámpa nagyon gyéren világított. Minél gyorsabban el akartam hagyni ezt a környéket, úgyhogy gyorsan szedtem is a lépteimet. Ám amikor odaértem ahhoz a komor, hatalmas épülethez, legszívesebben szaladni lett volna kedvem:két erős kezű férfi épp akkor cipelt egy nagy,  fekete autóba egy hatalmas koporsót, amin –hiszitek vagy sem- nem volt fedél… Horrorfilmbe illő jelenet, mégis ez a keserű valóság…A traumát azóta már ugyan kihevertem, de máig mindennapos téma maradt ez számomra.

Egyik ismerősöm mesélte, hogy nemrégiben pár diák kíváncsi volt arra, hogy vajon mit is rejt ez a komor épület. Persze, nagyjából sejtették, hogy mi lesz ott, de ugye a kíváncsiság nagy úr, főleg akkor, ha még fűti is őket valami… Na, tehát ez a pár elsőéves bemerészkedett ebbe az épületbe, és bementek abba a terembe, ahol a diákok gyakorolhatják a boncolás mesterségét. Mesélték, hogy a hullák ki voltak terítve az asztalokon, le voltak takarva egy lepedővel, és kíváncsiság ide vagy oda, nagyon hamar kimenekültek az épületből… Hogy mi igaz ebből a történetből, azt nem tudom. Egyesek szerint lehetetlen bejutni csak úgy a kórboncterembe, mások szerint most is be lehet, csak ügyesen kell csinálni. Ismét másoknak az a véleménye, hogy mióta lopás történt az épületben, azóta mindenhol felszereltek már kamerát, így hát hamar tetten lehet érni a betolakodókat. Egy biztos: nem hinném, hogy sokan vállalkoznának erre a bizarr kalandra…

Kíváncsi voltam, hogy vajon hogy élik meg a patológia közelségét azok a hallgatók, akik nap mint nap kénytelenek itt elsétálni, és ebben az épületben vannak óráik is. Gondoltam, az orvostan hallgatóknak más lesz erről a véleményük, mint egy bölcsésznek. Nos a válasz önmagáért beszél:

Kristóf: „A hullaszállító autóba úgy rakják be a halottakat, hogy nincsen fedél a koporsókon, és így akaratlanul is látom a hullákat. Ezt nem tartom etikus megoldásnak. Ráadásul az embriókat úgy tárolják a különböző üvegcsékben az ablakpárkányon, hogy az épületben lévő kék színű neonvilágításon keresztül kitűnően be lehet látni sötétedés után. Ez sincs szerintem a helyén, hiszen ezek a preparátumok bár orvostudományi célt szolgálnak, azért nem kellene a nagyközönségnek is látni.”

Anna: „Zavar, hogy este nincs rendesen kivilágítva az épület környéke, nem tartom ezt jó megoldásnak. Halottakat még nem láttam a patológia előtt, de kíváncsi vagyok, hogy milyen érzést váltana ki belőlem.”
Kata: „Minden reggel, amikor iskolába megyek, a patológia épülete előtt vezet az utam. Nem telt el mégolyan nap, hogy ne láttam volna halottat, vagy éppen gyászoló hozzátartozókat. Nem szeretném ezt az érzést megszokni, mert attól félek, hogy egy idő után ki fog veszni belőlem az empátia. A legzavaróbb az, hogy amikor elmegyek a barátaimmal az épület előtt, mindig rossz érzés fog el, hiszen látom, ahogy ott állnak a gyászoló, feketébe öltözött emberek, és ilyenkor mindig lefagy az arcomról a mosoly.”

Zsófi: „Én patológus szeretnék lenni, és nekem nincs semmi furcsa abban, amikor látom a koporsóban a halottakat a patológia előtt. Maga az épület közelsége engem nem zavar, és az ablakpárkányon lévő preparátumok látványa sem.”

Sokan mondták nekem, amikor a patológiáról faggattam őket, hogy nappal még csak-csak elviselik az arra járó hullaszállító kocsikat, a koporsókat, a fekete ruhás gyászolókat, esténként pedig a preparátumok rémisztő látványát, meg miegymást. De nem értik, hogy miért nincs a Markusovszky Kollégium és a Kossuth Kollégiumok közötti úton rendes kivilágítás esténként, vagy a szellőző miért éppen a járda mellett van elhelyezve (éjszaka pedig elég rémisztő a zöreje), és hogy miért nem tesznek a koporsókra fedelet.
Ezek a kérdések egy darabig még biztosan megválaszolatlanok maradnak…