Magyar film, kis gázsiból elkészítve, ráadásul amatõr színészekkel. Röviden így foglalja össze a legtöbb kritikus az új hazai vígjátékot. Így nem csoda, ha elmegy az ember kedve a film megnézésétõl. Pláne akkor, ha még hozzávesszük azt is, hogy az utóbbi években meglehetõsen kevés magyar vígjátékot nézhettünk meg, amin ne éreztük volna az erõltetett poénok tömkelegét. Így érthetõ, ha már elvesztettük a bizalmunkat a hazai filmeket illetõen, hiszen ki akarna megnézni egy újabb, több sebbõl vérzõ másfél órás zagyvaságot? A Dobogó kövek minden ilyen irányú pesszimizmusunkat felülmúlja, és végre azt kapjuk, amit várunk: közel másfél óra jóízĂ» nevetést, kikapcsolódást.

Adott egy film, amely teljesen önerõbõl készült és olyan lelkes fiatalok a fõszereplõi, akik a való életben is barátok. Nincsenek benne a milliós gázsiért mĂ»mosolygó színészek, nem találunk benne a romantikától átáztatott részeket, sem pedig filmstúdiókban felvett epizódokat. Sõt, nem is Budapesten játszódik, hanem itt, Debrecenben. Természetesen a filmkritikusokat is meg kell értenünk, akik igyekeznek alaposan lehúzni a filmet: hogy is nézne ki, ha egy fiatal vidéki srác sokkal jobb mozifilmet tudna készíteni, mint a többi, többtízmilliós támogatásokkal rendelkezõ, idõsebb rendezõ?!

Martin Csaba, aki többek között a film írója, rendezõje, fõszereplõje, producere, vágója is egyben, igazán ötletesen választotta ki a karaktereket. A fõszereplõ, Patrik folyton le van égve, mégis egy csinos, nyelvészetbeli tudásával folyton brillírozó barátnõvel büszkélkedhet. Nagyapja halálával jól is járt, meg nem is: örökölt egymillió forint adósságot és egy kicsi, semmire nem használható telket a világ végén. A kis földõl az a hír járja, hogy a hun legenda szerinti hatalmas értékkel bíró dobogó kövek vannak rajta elásva. És ott vannak a barátok is, akik mellett kevésbé érezheti magát lúzernek: egy üresfejú, testépítõ szépfiú, egy mĂ»vészlelkĂ», szerencsétlen szoftverfejlesztõ, és egy kétes üzletekbõl élõ hacker, aki egyébként a legjobb karaktere a filmnek.

Az amatõr színészek mellett akadnak profik is, akik minden bizonnyal azt a célt szolgálják, hogy a hírességekre áhítozó mozilátogatók igényét is kielégítsék. Pindroch Csaba, Szabó-Kimmel Tamás és a színészi képességekkel csekélyen rendelkezõ szereplõk mellett éles a kontraszt, de ezt egy-két könnyezõs poén után már el is feledteti velünk a rendezõ. Ahogyan a szegényes technikai felszereltséget is: a film elsõ öt percében igen zavaró az utószinkronos hangzás, a megvilágításról pedig ne is beszéljünk.

Hirtelen a hazai narancsról elhíresült klasszikus mondat jut az eszembe: kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Ez a film is ilyen. Hiszen nem várhatunk csodát egy olyan vígjátéktól, amely önerõbõl készült. Persze, felötlik itt a kérdés: ha Martin Csaba egyszer egy nagyobb szponzorhoz jutna, vajon milyen filmet tudna készíteni? Az én megítélésem szerint akár külföldi berkekben is büszkélkedni tudnánk vele.

Életírta-poénok, nevetések tömkelege, és a végén igazi csattanó – ezt a filmet így lehetne jellemezni. És hogy magyar, ráadásul Debrecenben játszódik! Legyünk büszkék rá!