Nem muszáj véget érnie az estének attól, ha valaki hazafele veszi az irányt és beül egy taxiba. SĂ”t az is elĂ”fordulhat, hogy épp ott teljesedik ki a várva várt hangulat…

Éjfél már rég elmúlt mikor enyhén bódult állapotomba úgy döntöttem a biztonságom megĂ”rzése érdekében inkább taxival megyek haza. Az egyetemi sörsátor elĂ”tt számos taxisofĂ”r tette tiszteletét, reménykedve, hogy a rengeteg bulizó hallgató közül legalább egy Ă”ket választja. Minden alkalommal megyek egy kört az autók között, és igyekszem kiválasztani a legszimpatikusabb sofĂ”rt, reménykedve, hogy talán majd Ă” egy kicsit olcsóbban vállalja a fuvart. Most azonban fáradtságom, és az elfogyasztott pár pohár sör nem ösztönzött különösebben a „rögtönzött felmérésre”. Beugrottam az elsĂ” kocsiba, ami a szemem elé került. A formalitásokon túl esve, el is indultunk. Egy ideig csendben ültem, a sofĂ”r azonban megelégelhette a helyzet kínosságát, mert egyszer csak a taxióra felett lévĂ” (addig a pillanatig észre sem vehetĂ”) kis tévé felé nyúlt és bekapcsolta. A semmibĂ”l (igazából az ülés alól) elĂ”került egy mikrofon is. A sofĂ”r torkából pedig megszólalt az „Álmodj királylány”! Eközben a képernyĂ”n olvasni lehetett a dal minden egyes sorát. Meglepett tekintetemre a taxi vezetĂ”je csupán ennyit felelt: „Vannak fények is!”, és egy gombnyomásra az egész kocsi elkezdett kéken és pirosan villogni, ami miatt én máris egy discoban éreztem magam. Ezek után közölte velem, hogy igazából ilyenkor nem neki kellene énekelnie, hanem az utasoknak. Azt is elmesélte, hogy a legdalosabb ’pacsirtákat’ ingyen fuvarral jutalmazza, és ez a szolgáltatás kifejezetten az éjszakát járó fiatalok szállítására specializálódott. Mikor elértük a célállomást, kivételesen tényleg érdekelt a névjegykártya, amit ’hĂ”sünk’ nyomott a kezembe, búcsúzóul.

Így szerencsére volt egy „kézzel fogható bizonyíték”-om is, amire másnap reggel volt szükségem, hisz az elsĂ” pillanatban azt hittem: csak álmodtam az egészet.