Szlovákia legnagyobb fesztiválja híresen a nyugalom „szigete”. Nem volt ez másképp idén sem: tágas terek, bármiféle feszültség teljes hiánya, harmónia és lehetõség arra, hogy az ember igazán arra figyeljen, ami ilyenkor fontos: az önfeledt zenehallgatásra, a látványból és a boldog emberekbõl nyerhetõ feltöltõdésre, az élménygyĂ»jtésre. Nem véletlen a név: a „pohoda” szlovákul a nyugalmat, a biztonságot, a fejlõdõ magzat védettségét fejezi ki (ahogy arra a fesztivál logoja is utal).

Látványosan laza emberek tehát mindenfelé, ahogy azt lassan már megszokjuk, hiszen a csapat egy része már negyedjére veszi birtokba Trencsént, ezt a kedves, egy egykori magyar várral megkoronázott és impozáns óvárossal rendelkezõ nyugat-szlovák települést, vagyis annak eldugott kis kempingjét a Vág folyó szigetén, amelyet – úgy tĂ»nik – szerencsére még mindig nem fedeztek fel maguknak a fesztiválozók. Mi itt térünk nyugovóra éjszakánként, itt ugyanis van árnyék, amely a trencséni reptéren, a fesztivál helyszínén ritka adottság, fát például egyet sem találunk. Ezen kívül a reptér csupa elõnnyel jár: elképesztõen tágas, sok helyen betonozott (a nagyszínpad nézõtere például szinte teljes egészében az) és a szervezõk szempontjából is jól építhetõ ki rajta a fesztivál infrastruktúrája. A Pohodára ráadásul egyszerre legfeljebb harmincezer embert engednek be, tehát zsúfoltsággal egyáltalán nem találkozunk, az ember kényelmesen átér bárhonnan bárhova, a koncertek pedig a nagyobb színpadokon ütemes váltásban, egész órakor kezdõdnek, tehát nagyon jól tervezhetõ a program, és a köztes pihenés is, amelyhez rengeteg már-már tábori ellátó hangulatú söröspult, néhány kisebb borkimérés és számos különbözõ ételárusító hely biztosítja a napi betevõt. Igen, nem véletlenül maradt ki: tömény italt egyáltalán nem lehet kapni a Pohodán – csöndben hozzáteszem, hogy mĂ»anyag palackban vélhetõen elég sokan nemes egyszerĂ»séggel behozzák.

A helyszínt megismerve térjünk a lényegre, a Pohoda ugyanis az összes aranyosság, a kiváló szolgáltatások, a kedves napközbeni programok és a nagy halom attrakció ellenére is nagyon kiemelten a zenérõl, a jó zenérõl szól. Sokkal inkább, mint az itthoni fesztiválok. Jellemzõen jó a hangzás, méltóak a körülmények, a program pedig szinte mindig tartalmaz egy-két legendát, jópár abszolút aktuális fellépõt, továbbá felfedezésre váró csemegéket. A stíluskavalkád majdnem végtelen: tulajdonképpen kemény rock és metal nincs, minden más van a világzenétõl a melankolikus rockon át a dubstepig. Fontos észrevétel még, hogy a magyar felhozatallal szemben a Pohodán nincsenek ott minden évben ugyanazok a szlovák zenekarok, egy-egy formációt legfeljebb 2-3 évente léptetnek fel, így nem válik mókuskerékké számukra se – a közönség ezt meg is hálálja, általában óriási siker az ismertebb hazai együttesek fellépése.

Természetesen mi elsõsorban azokra a nemzetközi fellépõkre voltunk kíváncsiak, akik itthon valamiért kimaradtak idén, vagy úgy általában eddig – vagy nem maradnak ki, csak tudjuk, hogy a Pohodán jobb megnézni õket. A fesztivál kvázi „nulladik” napján, csütörtökön így elsõsorban a nagyszínpadot céloztuk be. Itt rögtön érdemes megint egy kitérõt tenni: mifelénk sosem látni ilyet, északi szomszédainknál bevett szokás, hogy akár a nagyszínpadon is komolyzenét hallunk – melyet több ezer fesztiválozó hallgat átéléssel a reptér betonján ülve, majd tapsol vissza felállva. Érkezésünkkor éppen a Gyõri Filharmonikusok játszották Peter Breiner szlovák táncait. Ezzel azt hiszem, le is tudunk mindent, amit bármilyen esetleges magyar-szlovák feszültségrõl kérdezne az olvasó – talán nem kell mondani, hogy ilyen fel sem merül. Az elsõ „megszokott” koncert pedig a brit Kaiser Chiefsé. A mĂ»vészeti fõiskolásokból álló, cizellált Franz Ferdinanddal nagyjából egy korszakban feltĂ»nt, de annál jóval egyszerĂ»bb eszközöket használó, mondhatni, lényegesen „prolibb” zenekar sosem volt a szívem csücske, de be kell látni, hogy a slágerek élõben kiválóan mĂ»ködnek, a gitárok feszesen szólnak, Ricky Wilson énekes pedig kirobbanó formában van, mintha le is fogyott volna. Leglátványosabb akciója, amikor leszalad a színpadról és a nézõteret oldalról határoló nagy betonelemek egyikére kapaszkodik fel sokadik kísérletre, hogy aztán onnan énekeljen percekig (a koncert értékelése: 7/10). Az átszerelések alatt nézelõdünk, a tavalyi Campus-fellépõ N.O.H.A. ezúttal kimarad, becsúszik viszont egy cirka negyed óra a Major Lazer fellépésébõl. A menõ amerikai dj, Diplo által létrehozott dancehall, electro és moombahton elemeket keverõ produkció maximálisan mai és rendkívül hatásvadász, olcsó elemekkel is tarkított de mégis nagyon mĂ»ködõképes és még az én fülemnek is élvezhetõ showt nyomott az Arénában (7,5/10). A nap záróakkordja és legjobban várt koncertje a kilencvenes évek elsõ felét meghatározó The Smashing Pumkinsé – de hamar kiderül, hogy ez egyben a legnagyobb csalódás is. A kora esti sajtókonferencián állítólag még nagyon barátságos, jókedvĂ» Billy Corgan a színpadon mintha teljesen magába (és sáljába) zárkózna, nem mĂ»ködik a kémia a zenésztársakkal sem, a koncert enervált, korszakalkotó slágerek maradnak ki. Corgan pedig mintha érezné mindezt, egyre kevésbé kommunikál a közönséggel, mintha félne is tõlünk és be akarná fejezni a koncertet – amit aztán talán a kelleténél késõbb  tesz meg, de sokan nem is várják meg. Az energikusság hiányáért a 0. nap miatt alacsonyabbra vett hangerõ is felelõs lehetett, de a többit nehéz lenne másra fogni (5/10).

A második napunkon már teljes üzemben mĂ»ködnek a programhelyszínek, egyben nehezítve is a választást. Érintõlegesen több koncerttel is találkozunk, itt azonban csak a négy legizgalmasabbat emelném ki. Idõben az elsõ az amerikai születésĂ», de Európában élõ, még csak 25 éves énekesnõ, Maïa Vidal fellépése volt. Bár olvastam már róla, inkább ráérzésre gondoltam, hogy bele kellene nézni, az elsõ felérõl azonban Kate Nash sajtókonferenciája miatt lemaradtunk – és kis híján a másodikról is, mert elég nehezen lehetett beférni az Europa névre hallgató sátorba. Kár lett volna. Egy tündéri és természetes szõke lány a szomszédból, aki fantasztikusan bánik a hangjával, játszik vele, loopolja, közben magához öleli képzeletben az egész közönséget, vagy éppen az anyukáját, amikor róla énekli melankolikus, kicsit befelé figyelõ, egyben nagyon mély dalait. Két alázatos és vérprofi kísérõzenész, akik a samplertõl a trombitán át a dobokig mindenfélén játszanak. És, végezetül, egy meghatott közönség, aki egyáltalán nem akarta leengedni Vidalt a színpadról (9/10). És, hogy jöjjön a slusszpoén, Maïa annak idején amerikában egy csajpunk zenekarban kezdte a karrierjét – szemben pedig a már említett Kate Nash áll, aki pont a zongorás szomszéd lány imidzsét cserélte le mostanra a vadóc, mérges kamaszéra, aki már a korábbi gondolatait is csak kiabálva tudja a környezete tudomására hozni. A színpadon rajta kívül 3 további csaj, az arculat egyértelmĂ»en a Breederst, esetleg a Hole-t idézi, a régi lemezek könnyed dalai is kétszeresre gyorsítva ebben a nyers hangszerelésben szólnak. ElbĂ»völõnek már kevésbé lehetne nevezni, viszont nagyon hatásos és mindent összevetve tök szórakoztató koncert (7,5/10). Adunk magunknak egy óra szünetet, fĂ»benüléssel, hogy rámelegítsünk a 2012-es év egyik legjobb kritikákat kapó zenekarára, a londoni székhelyĂ» Django Djangora. A bemutatkozó album sok helyen az év legjobbjai között szerepelt, nekem is nagy kedvencem, a videók alapján pedig a koncertek elég jól visszaadják a lemez különleges, sok-sok ütõhangszerrel, néha afro-ritmusokkal, néha a Beatles pszichedelikus korszakát vagy a Stone Rosest idézõ vokálokkal színezett zenéjét. A valóság azonban minden várakozást túlszárnyal: egy pillanatig sem unalmas, végigtáncolható, nagyon tartalmas, vérprofi ámde mégsem steril 60 percet kapunk, ahol gyakorlatilag a lemezt hallgatjuk végig, hifi minõségben, de mégis hús-vér emberek által elõadva, élõben. Ez így volt tökéletes, ahogy volt (10/10). A viszonylag könnyen ehetõ Django Django után nyilvánvaló volt, hogy a szupergruppnak tökéletesen beillõ Atoms For Peace jóval nehezebb falat lesz. Thom Yorke, a Radiohead frontembere a korábbi szólólemezével (The Eraser) megkezdett kísérletezõ, folyamatzenés, sokszor már-már ritmikátlanul lüktetõ (micsoda ellentmondás), maga elé mantrázott szövegekre épített és a szó popzenei értelmében vett katarzisokat nélkülözõ zenei világot folytatta ebben a formációban, melynek élõ koncertje egy egészen elképesztõen komplex zenei élmény, néha azonban az ember elbírna több direktséget, több „magyarázatot” – melyet leginkább csak a basszusokat egészen kivételes minõségben és jól felismerhetõ stílusban hozó Flea (Red Hot Chili Peppers) szolgáltat nekünk. A koncertet rágóssága ellenére sem lehetett otthagyni, és bármikor újra odaállnék meghallgatni (8.5/10).

Utolsó nap, szombaton az addigi zenei élményektõl feltöltõdve inkább úgy döntöttünk, hogy lazára vesszük a tempót. Póló- és szuvenírvásárlás, meleg ebéd, fröccs a fĂ»ben, koncertek pedig egy ideig max a távolból – leszámítva a ritmusszekcióját vesztve gyakorlatilag igénytelen haknira megérkezõ, pontozhatatlanul rossz barcelonai Che Sudakát. Az elsõ együttes, amelyre komolyabban odafigyelünk, az észt Ewert and the Two Dragons. Jól tesszük, mert késõbb kiderül, hogy megszervezték számunkra az interjút velük, ahova nem árt felkészülten érkezni (az interjú hamarosan olvasható lesz!). Azt mindenesetre megállapítjuk, hogy a megfontolt, melankolikusan építkezõ, sokszor akusztikus elemeket használó rockot játszó északiak zenéje kiválóan megy a Trencsén környéki dombokat megvilágító naplementéhez (7,5/10). A brazil jazz-doyen Hermeto Pascoal kissé kaotikus fellépését félbeszakítja a már említett interjú, így aztán az esti kínálatból a következõ, amire rendesen odaérünk, az angol Bonobo, azaz Simon Green és épp most hat tagú zenekara. Sokat éri az a vád, hogy egyszerĂ»en túl szép, túl kiszámítható, túl megírt a zene, akár lemezen, akár élõben. A kép azért ennél árnyaltabb, idõnként egészen komoly basszusok jönnek a gépekbõl, az élõ hangszerek szerepe is folyamatosan változik. Green egészen elemi intenzitással dolgozza végig a koncertet, hol a samplereket nyomogatja, hol basszusgitárt vesz a kezébe és azt effektezi. A koncert többször is elmozdul a downtempo-klisék világából, hogy aztán megnyugtatva a közönséget, vissza-visszatérjen oda (7/10). A koncert végeztével a Nagyszínpad felé indulunk, hogy megnézzük a fesztivál címlaparcát, a nárcisztikus ausztrál szívtiprót, Nick Cave-et és zenekarát, a szinte egységesen megõszült (idõnként bajszos, netán szakállas), kipróbált zenészekbõl álló Bad Seeds-et. Tudni kell, hogy Nick Cave munkássága egyáltalán nem férkõzött be az életembe, néhány dalt, egy-két lemezt persze hallottam, de gyakorlatilag szĂ»z füllel és várakozások nélkül mentem a koncertre. Mindehhez képest nagyon kellemesen csalódtam: egy egészen elképesztõ karmával rendelkezõ frontembert láttam, tökéletes énekléssel, fõállású sármõrként, folyamatosan az elsõ sor elõtt és fölött, mindig meglebbentve valaki elõtt, hogy ez a dal most épp neki, vagy róla szól, aztán hirtelen hátat fordítva. Ja, és mindez a legkevésbé sem unalmasan. (8,5/10). A békés hazatérés elõtt még belehallgattunk a brazil elektronikus guru, Amon Tobin Two Fingers név alatt futó dj-szettjébe, ami egy folyamatosan vibráló, változó tempójú, egyébként élvezetes broken beat-szerĂ»ség volt, de ahhoz már nem volt elég, hogy segítsen nekünk legyõzni a fáradtságot. Viszlát Pohoda Fesztivál, jövõre újra találkozunk.