Elõzetesen néhány szót arról, hogy alakult ki a kapcsolatom a bringával: áprilisban az autóm egy kátyúnak köszönhetõen nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett, konkrétan a komplett elsõ futómû eldobóssá vált. Nem áldoztam rá sokat, azaz semmit, ezért maradt az egyetlen és manapság legésszerûbb alternatíva, a bicajozás.
A tavasz és a nyár már a nyeregben ért, és ekkor jött a képbe Czibere Gyula (egyetemünk Természettudományi- és Technológia Karán 2010-ben végzett hallgatója) és barátai életének legnagyszerûbb ötlete: rendeznek egy kerékpárversenyt és -teljesítménytúrát a cívis város környékén. Nemes egyszerûséggel elnevezték ezt Tour de Debrecennek. Amint a konkrét programok kezdtek körvonalazódni, a cikk szerzõje is benevezett. Két kategória állt a kétkerekûek híveinek a rendelkezésére, egy 120 és egy 55 km hosszúságú táv. Én a rövidebbet választottam, hisz a tíz órai indulástól durván két és fél órát szántam aznap a mozgásra. A felkészülésem tudatos volt, közvetlenül az ominózus vasárnap elõtt alapozás és erõnléti gyakorlatok a Zamat fesztiválon illetve az állandó edzõtáborunk helyén, vagyis a Teniszkében. Semmi akadály nem állt hát a megvalósítás elé.
Szenzációs megjelenés, az esemény rangjához méltó szervezettség, ám mivel én teljesen kezdõ voltam, nem tudtam, hogy is kell viselkedni ilyen helyen. Valószínûleg én voltam a Nagytemplom elõtt az egyetlen felsorakozó forma, aki egy térdig felhajtott farmerban, valami melegebb felsõben és a kedvenc, de kissé vörösborfoltos edzõcipõjében álldogált a profik között. Üde színfolt lehettem a Fastum gél illatú, nagyon versenyzõs cuccban mélázó arcok között a nagy becsben tartott kb. harminc éves, manapság oly divatos young timer technikámmal.
Lényeg: tízkor lassú rajt az autópálya lehajtójáig, onnan pedig ment a "rakd meg!". Mindenki elérte a saját ritmusát, én taktikusan hátulra, azaz legutolsónak soroltam be. Évek óta figyelem a nagy európai körversenyeket, tehát tudom, hogy ez a legjobb pozíció, innen ugyanis mindent lehet látni. Gurultunk is ahogy kell, én pedig egyre több indulót értem utol. Jöttem föl, mint a korai Beatles a Billboard Top 100-on. Volt lánctalpazás, volt defekt (de nem nekem!) és volt egy útkeresztezõdés a Látóképi csárdánál, ahol az oda kivezényelt segítõ a kb. tízes bolyunkat elterelte abba az irányba, ami a hosszabb etap útvonala volt. Ezt akkor nem észleltük, ment békésen a harmincas átlag. Nyugdíjas tempó, de mi nem az eredményért, hanem a közös bringázás miatt voltunk ott.
Olyan 25 km után kezdett bennem és a nekem szélárnyékot biztosító Kõbánya SE (ah, milyen kedves csapatnév) versenyzõje fejében motoszkálni a gondolat, jelesül hogy eltévedtünk. Annyit tudtunk, hogy a távunk 55 km, tehát lassan jön a frissítõ pont ahol visszafordulunk. Nyilván nem jött, mi pedig egy spontán konzílium után úgy döntöttünk, megállunk, frissítünk és megyünk vissza. Habkönnyû stop, gyors hidratálás, némi csoki, pisilés a semmi közepén, és indulás. Nekem tetszett a program, az ideiglenes utazó- társalkodó partnerem kicsit dünnyögött, de semmi gáz. Jó idõ van, bicajozunk, ugyan mi bajunk lehet!? Megegyeztünk, hogy õ egy kicsit meghajtja, én pedig a 25-30 közötti sebességintervallum mellett tettem le a voksomat. Egyedül maradtam Hortobágy síkján. Petõfi ettõl az érzéstõl transzba esett anno, én viszont kissé mellõzve a patetikus hangulatot, megálltam egy cigarettát elszívni egy kihalt buszmegállóban. Tudom, hisz olvastam az ott elhelyezett táblán, hogy öt méteres körzetben tilos dohányozni, de én, a lázadó punk élveztem, hogy bûnt követhetek el. Öt percig sértettem a szabályt, majd vissza a nyeregbe és csorgás haza. A saját mezõnyöm a már említett keresztezõdésben visszafelé talált rám, ami ha azt nézzük, hogy én nyolc km-rel mentem többet addig tíz perc megállással, nem is annyira szégyellnivaló teljesítmény.
Debrecenbe visszaérve egy hasonlóan dilettáns arccal megbeszéltük, hogy nincs semmi egyénieskedés hanem csapatbefutó lesz, és én már azon agyaltam, hogy megállok egy non-stopnál egy pezsgõt venni és úgy gurulunk be a célba, mint a nagyok, italozva, nevetgélve és egyszerre. Pezsgõ nem volt, közös célbaérés annál inkább. A fõtéren a már beérkezett kerekesek masszírozgatták a combjukat, itták az izotóniás leveiket, én pedig a kávémat kavargatva a templom lépcsõjén üldögélve azon tûnõdtem: a koordinációs elhajlások ellenére betyár jó kis délelõtt volt ez. Az idõeredményem saját mérés alapján 2 óra 28 perc körül lehetett, de az egzakt és azonnal elérhetõ eredmények elõtt nagy tömeg várakozott, engem meg várt az otthoni takarítás, tehát nem néztem meg. Akiket a pontos adatok hoznak lázba azoknak egy tipp: www.jobringa.hu, ott nézzék meg. Engem különösebben nem érdekel. Bicajoztunk egy parádésat, a többi csak adat.
Ahogy gyerekkorom kedvenc francia rajzfilmjének gonosz fõhõse mondta Inspector Gadgetnek az epizódok végén: "See you next time... next time!"
Apropó! Nem akar valaki egy használhatatlan autót venni?