Tavaly szeptember 7 -én Budapesten önálló koncertet adott a közkedvelt Manu Chao, de most nem is igazán errõl lesz szó. Erre az alkalomra jelent meg a Magyarországon a Gabo kiadó gondozásában a Clandestino, Manu Chao nyomában címû könyve, amelyrõl elsõsorban Peter Culshaw tehet. Az írót maga Malcolm McLaren (Sex Pistols, PIL, stb.) jellemezte úgy, hogy õ a világzene Indiana Jones-a. A könyv külsõ és belsõ borítója némi utalást tartalmaz arra, hogy ez a könyv izgalmas olvasmánynak ígérkezik. Én magam kéz nap alatt kivégeztem, ami egy 444 (!) oldalas életrajz esetében szerintem nem rossz.
A történet, mint egy egyszerû életrajz, a születéssel kezdõdik és Jose-Manuel Thomas Arthur Chao alias Manu Chao életének minden mozzanata szinte filmszerûen jelenik meg az érdeklõdõk elõtt. Tulajdonképpen két, azaz három komolyabb részre tagolható a könyv, pontosan úgy, mint a francia-spanyol származású srác élete. Az elsõben az útkeresés, a következõben a Mano Negra, mint legfontosabb cél a téma. Döbbenetes adatok, hihetetlen történetek barátságokról, bulikról, a magányról, a depresszióról és magáról az ÉLETRÕL. Manu a szerzõvel öt éven keresztül szinte napi kapcsolatban volt, ami által bemutatásra kerül a nyolcvanas évek lázadó korszaka, a francia underground élet legfontosabb mozzanatai, a kalandos teherhajós és vonatos turné a világ különbözõ tájain. Nem unatkoztak, és élvezték pl. azt a mások számára legkevésbé sem komfortosnak nevezhetõ helyzetet, amit pl. a kolumbiai teherpályaudvarokon közösen átéltek egy több hónapos dél amerikai turné kapcsán.
A Manu Chao mint zenekar, csak a könyv felétõl éled fel, én magam nem is gondoltam, mi lehetett ennek a formációnak az elõzménye. Így utólag meg lehet érteni a fickót, miért csak akkor és miért pont azokkal a szenzációs zenészekkel alkotta meg életének talán legnépszerûbb csapatát. A Mano Negra után sokan temették õt, és furcsa szemmel nézték, amikor teljesen más koncepcióra helyezte a gondolatait. A kétkedõknek csattanós választ adott Manuel, aki ott volt azon a kellemes szeptemberi napon a BP Parkban, (mintegy 11000! szerencsés, a nyolcezer fõt befogadó helyszínen!!), azoknak úgy gondolom, kár magyarázni, mi volt ott. Jellemzõ, és a könyvben is megemlítésre kerülõ apróság, hogy a banda a koncertjei után elõszeretettel bukkan föl anonim módon az aktuális környék valamelyik egyszerûbb becsületsüllyesztõjében, hogy ott amolyan afterparty-szerû elõadással szórakoztassák magukat és a spontán ott tartózkodó és ezen eleinte meglepõdõ, késõbb extázisba esõ közönséget, persze teljesen ingyen. Ezek a fickók tényleg olyanok, hogy akár a szomszédunkban is élhetnének, egyszerûek, nem celebek, szeretik az embereket, és nem a pénzük miatt. Sõt, ha tehetik, és tehetik, boldogan fellépnek menekülttáborokban, ha kérik õket, elmennek a dzsungel kellõs közepére, csak hogy a társadalom jogtalanul perifériára sodródott tagjai is kapjanak valamit, amitõl könnyebb elviselni a terheket. Én magam voltam már néhány nagy koncerten, sok kicsin is, de ilyen élményt az összes nem adott eddig, és errõl, ahogy olvasgattam a kritikákat, a többség ezt állítja. Manu az Manu, ne féljünk kimondani.
Amikor bementem a boltba, hogy megvegyem a könyvet, a kezembe véve nyilván a borítót kezdtem el nézegetni. A túl sok ömlengõnek tûnõ reklám-kritika miatt vegyes érzelmekkel kezdtem el olvasni, de az elsõ néhány oldal meggyõzött arról, hogy ezek mind igazak. Végül, hogy értsük is mirõl beszélek, hadd írjam le a címlapon olvasható Gabiel Garcia Marquez (Manu családi barátja!) idézetet: „ Manuval már négyévesen is csak a baj volt – és még mindig ugyanolyan! ”
Peter Culshaw : Clandestino, Manu Chao nyomában. Megjelent 2013-ban, Nagy Gergely nagyszerû fordításával, a Gabo kiadó gondozásában.