Minden szakmának megvan a „csúcsa”, amirõl az ember kezdõként még csak álmodozik. Azonban ezek az álmok szerencsére nem csak a képzeletünkben létezhetnek, hanem valóra is válhatnak. Derencsényi István fotóriporter a hivatásáról és az olimpiai élményeirõl mesélt nekünk.

- Mikor vált számodra a fotózás hivatássá?

-    Egészen fiatalon, 13-14 évesen bekerültem a focipályára mint fotós. A Szívtiprók Ultras Debrecen szurkolói csoport tagja lettem – ez a tagság a mai napig tart. Én voltam a legfiatalabb, és volt kedvem fotózni a különbözõ koreográfiákat, szurkolói „akciókat”, megjelenéseket, amelyeket mostanában is gyakran szervezünk. Nagy örömmel fotóztam ezeket az eseményeket, és egyre inkább elkezdett érdekelni ez a szakma. Autodidakta módon tanultam a pályám elején, késõbb Nagy Gábor kezdett el tanítan. Így, már 15 évesen a Debreceni Hetilapnál dolgoztam külsõ munkatársként a gimnázium mellett. Ekkoriban indult el a DVSC hivatalos honlapja is, akik fotóst kerestek, de mivel minden mérkõzésen ott voltam itthon és idegenben is, felkértek, hogy legyek a csapat hivatalos fotósa.

- A sportfotózás mellett sok más mĂ»fajban is készítesz képeket. Melyik mĂ»fajt érzed magadhoz a legközelebb?

-    A dokumentarista fotózást szeretem a legjobban. Szeretek különbözõ élethelyzeteket, embereket, az életterüket bemutatni a külvilágnak. Több éve dolgozom azon, hogy a Hortobágyot járom, és az embereken – nem pedig tájképeken – keresztül mutatom be az ott élõk életét kordokumentumként. Ahogy tapasztalom, nincs nagy utánpótlás bizonyos munkák elvégzésére, ezért is tartom fontosnak bemutatni, hogy az a fajta életvitel még létezik, amelyet a Hortobágyon élnek. Debreceniként, a Hortobágy közelsége miatt is küldetésemnek érzem ezt a feladatot.

- Mitõl lehet egy ilyen fotó igazán hiteles? Hogy adhatja vissza egy kép egy-egy életnek a lényegi pillanatait?

-    Az adott életek „keménységét” szeretném megragadni. Azt próbálom megmutatni, amit egy turista biztosan nem láthat, amikor a csikós épp leülteti a lovát a közönség elõtt. A csikósok például reggel kiviszik a ménest, kint vannak napsütésben, hóban-fagyban. Ha egy ló elviszi az egész mént több kilométerre, akkor õket vissza kell vinni egyedül, minden körülmények között. Egy kívülálló nem láthat ebbe bele. Szeretném visszaadni, hogy ténylegesen hogyan is élnek a csikósok, gulyások, juhászok és kondások. Emellett napilapozok, így elég sokrétĂ» a munkám, annak ellenére, hogy elsõsorban színházi- és sportfotózásra specializálódtam. 

- A sportfotózásnak milyen sajátosságai vannak? Milyen szemmel kell nézni egy sporteseményt fotósként?

-    Sporteseményeknél a fotósok eléggé be vannak határolva, meg van határozva, hogy honnan lehet képeket készíteni, mettõl meddig lehet mozogni, és sok esetben egy szemszögbõl kell végigfotózni az egész eseményt, és abból kihozni a legjobbat. Fel kell építeni fejben, hogy milyen képeket szeretnék, ismerni kell a játékosokat. A fotósnak egy pluszt kell nyújtani, nem elég egy-egy akciót megörökíteni. Én a zsánerképekre specializálódtam. Egy sporteseményen elsõsorban az érzelmi reakciókat szeretném megörökíteni. Az arcokkal szeretném illusztrálni az eseményt.

- A 2016-os nyári olimpiai játékokon fotózhattál, elõször egy nem országos médium fotósaként. Hogyan jutottál ki erre az eseményre, hogy történt az akkreditációd?

-    Megpályáztuk az esélytelenek nyugalmával az akkreditációt. Biztattam arra a cégünket, hogy legalább próbáljanak meg kiküldeni engem, mert már elég sok világeseményen dolgoztam, és sikerült. Januárban szóltak, hogy mehetünk. Ahogy a sportolóknál, itt is kvótarendszer van, hogy hány fotóst akkreditálhat egy ország. A Magyar Olimpiai Bizottság határozza meg, hogy kik mehetnek ki.

 - Hogyan készültél az olimpiára?

-    Különösebben nem készültem, például nem kértem védõoltásokat. Szakmai szempontból már egész felkészültnek éreztem magam, mert korábban több úszó világeseményen voltam. Megismertem a magyar úszókat, tudtam, hogy hogyan úsznak, melyik oldalon vesznek levegõt, melyik oldalra fognak „kiörülni”, így tudtam, hogy hol érdemes helyezkedni. Ami nehézség volt, hogy nagyon nehezen lehetett bejutni az úszó döntõkre, mert a körülbelül kétezer fotósból csak kétszáz vehetett részt rajtuk. Hiába élvezett elsõbbséget az a nemzet, amelyiknek a tagjai döntõt úsztak, nem engedtek be mindenkit az adott ország fotósai közül. Mi, magyarok kilencen voltunk és négyen vehettük részt minden döntõn. Volt, hogy négy-öt órával a verseny elõtt már sorban álltam, hogy be tudjak jutni. Nagy öröm azonban számomra, hogy minden éremnél ott lehettem, és mindegyiket megörökíthettem.

- Amikor megérkeztél és láttad a teljes programot, mi alapján osztottad be, hogy melyik eseményeken szeretnél mindenképp ott lenni?

-    A kajak-kenun és úszáson biztosan ott szerettem volna lenni, mert tudtam, hogy azokban a számokban mindig számíthatunk valamilyen éremre. Ezek élveztek prioritást. Nagy segítség volt a sajtó számára készített alkalmazás, amelyen keresztül nyomon követhettük, hogy mikor, hol, milyen versenyek zajlanak másodpercre pontosan. A közlekedés és a hatékony munka miatt is jól fel kellett építeni minden napot. Úgy nézett ki az életem az olimpia alatt, hogy fél hatkor keltem, reggeliztem, fél hétkor indult a busz, amivel bementem az MPC-be (Main Press Center), onnan mentem tovább szintén busszal a versenyhelyszínekre. Általában hajnali kettõ körül értem vissza a szállásra, akkor még feldolgoztam a képeket, mert itthon már reggel volt, és várták az új fotókat, így háromkor feküdtem le. Két héten keresztül ez elég fárasztó volt. Emellett nagyon kellett vigyázni a felszerelésekre, mert sajnos a sajtó központ belsõ, elvileg elzárt részébõl is tĂ»ntek el eszközök. Szerencsére velem nem történt ilyesmi.

 - Mennyire láttad jól szervezettnek ezt az olimpiát?

-    Nem igazán volt jól megszervezve. Kedvesek és közvetlenek az ottaniak, de sajnos nyelveket nem igazán beszéltek. Az Olimpiai Park sem volt teljesen befejezve, azt nem mutatta a TV, de azon a területen legalább maximálisan biztonságban voltunk. A Copacabanan, a tengerpartról ez már nem volt elmondható.

- Melyik a kedvenc pillanatod a játékokról, amit sikerült megörökítened?

-    Amikor Imre Géza magába roskadva ül. Ez az a kép, ami visszaadja igazán, hogy mirõl is szól az olimpia. Ez érintett meg a legjobban. Amíg ott voltam, nem is igazán fogtam fel, hogy hol vagyok, végeztem a dolgom, és igyekeztem a legjobbat kihozni minden napból. Mikor hazaértem, akkor tudatosult bennem igazán, hogy mit is élhettem át.

- Utólag visszatekintve, milyen érzéseid vannak, ha a Rióban töltött idõre gondolsz?

-    Egy örök élmény marad. Huszonnyolc sportág van jelenleg a játékokon, és szinte hihetetlen, hogy gyakorlatilag huszonnyolc „világbajnokságon” vehettem részt abban a két hétben. Eddig a legnagyobb csúcs a kazanyi vizes vb volt. Ahogy a sportolóknak is, a sportfotósoknak is az olimpia jelenti általában a legfõbb célt.

- Az egyetemen nem régen volt egy kiállítás az olimpián készült képeidbõl. Honnan jött az ötlet, hogy érdemes lenne ilyen formában is megmutatni ezeket a nagyközönségnek?

-    A Siker Alapítvány ötlete volt, a Debreceni Egyetem pedig örömmel betársult. Számomra nagyon jó érzés, hogy a képeket érdemesnek találták erre, és egy fontos visszajelzés is.