Hitéből merít akaraterőt Balczó András
2017. június 16., Vona Zoltán

A Debreceni Egyetem hallgatóinak tartott előadást a magyar öttusasport történetének kiemelkedő alakja.

Benedek Gábor sporttörténelmet írt. Vitathatatlan. Nemcsak a Helsinkiben szerzett olimpiai aranyával, vagy az 1953-ban kivívott világbajnoki címével. Pedig utóbbi nem csupán számára jelentette az első világbajnoki aranyat, hanem egyben Magyarország számára is, mivel előtte még soha nem állt magyar versenyző az öttusa világbajnokság dobogójának legfelső fokán. Benedek nem sejthette, hogy a híradásokat hallgatta egy akkor tizennégy éves fiú, akinek ekkor fordult figyelme az öttusa felé, és eltökélte;ő is hasonló sikert akar elérni. Ez a fiatal fiú nem más volt, mint Balczó András, aki teljesítette, mondhatni túlteljesítette álmait. Pályája során háromszor állhatott az olimpiai dobogó és tízszer a világbajnoki dobogó tetejére.
Szorgalmasan edzett és versenyekre járt, mígnem tizenhét éves korában felfigyeltek rá, bekerült a válogatottba és leigazolták a budapesti Csepel SC-hez.

„Isten van!” – Balczó és a hit

A háromszoros olimpiai bajnok és kétszeres olimpiai ezüstérmes sportoló a fővárosban töltött fiatal évei alatt teljesen biztos volt abban, hogy Isten nem létezik. Ez nem nevezhető meglepőnek, hiszen kortársai, az idősebb fiúk és még tulajdon edzője is ateista volt.
Így volt ez egészen addig az 1962-es júliusi napig, amíg váratlan dolog nem történt az életében. A Duna-parton sétált egyik barátjára várva, amikor hirtelen megjelent egy másik ismerőse édesapja halálhírét hozva. Balczó pár másodpercre sokkos állapotba került a hír hallatán, majd egy hangot hallott: "Isten van!" Ettől érthetetlen nyugalom fogta el, amelyet szavakkal nem tud megmagyarázni. Balczó András ekkor tért meg, olvasta el a teljes Bibliát és lett hívővé. Élete meghatározó része lett Isten, akit innentől nem lehet elválasztani sportkarrierjétől sem. Nem tartotta magát tehetségesebbnek társainál, csupán akaratereje volt nagyobb azokénál. Mindig első akart lenni, a vereséget nehezen viselte, ezért többet edzett az előírtnál. 1963-tól kezdve öt világbajnokságot nyert meg, azonban ezek sem tették őt boldoggá. Úgy érezte nem kapta meg "jussát" munkájának. Egy liturgát hallgatva érdekes szavakra figyelt fel: "Az akarás Isten ajándéka”. Ezt úgy értelmezte, hogy Isten ad akaraterőt céljaink teljesítéséhez, és az eredmények után az elismerés is őt illeti. Balczót az akarás fiatalként nem csak hajtotta, póráz is volt számára egyben, amely féken tartotta. Ezért nagyon hálás, mivel így tejes mértékben az edzésekre tudott koncentrálni és semmi nem terelte el a figyelmét. Innentől kezdve nem kereste jussát, nagy teher esett le válláról, ám ezzel együtt elmúlt a nagy akarás is. Motivációját innentől a Bibliából merítette a sportoláshoz.

Elvakította az aranyérem gondolata

Az 1972-es müncheni olimpián nagyon jól ment Balczónak a vívás, ekkor merült fel benne az a hiú gondolat, hogy ha ilyen jól folytatja garantált a bajnoki cím. Az aranyérem azonban elvakította és sorra kapta a találatokat, még a legalacsonyabb ellenfelektől is. Nagyon elkeseredett és társaihoz fordulva ezt mondta: "Ne haragudjatok testvéreim, csalódtam magamban. Túlértékeltem magamat. Minden tőlem telhetőt megteszek! Ne az olimpiai bajnokot szeressétek bennem, hanem engem, Bandit!” Az érem gondolatának súlya nélkül tért vissza a pástra, így egyre több találatot sikerült szereznie és újra sikeresen vívott. A görcsös ember alkalmatlan, ő viszont sikeres volt. A sikerhez szükséges a lazaság, ki kell üríteni az elmét és átadni magunkat annak az állapotnak, amelyben képesek vagyunk tökéletesen csinálni azt, amit tudunk.
Szövetségi kapitány helyett belovagló lett

Az utolsó, 1972-es olimpiáját követően nem sokkal visszavonult az aktív sporttól. Ezután tíz esztendőt várt, de nem érkezett felkérés a szövetségi kapitányi posztra. Szeretett volna a sport közelében maradni, így elment az öttusaistállóhoz és jelentkezett belovaglói állásra. Először nem akarták felvenni, mondván egy olimpiai bajnok ne lovakat törjön be. Ő azonban erősködött és a nagyon alacsony fizetés ellenére munkába állt, naponta több lovat tudott betörni. 1983. szeptember 13-ánújabb fordulóponthoz ért az élete, aznap otthon maradt. Nem volt különösebb dolga, mondhatni semmit sem csinált, nem ment el még a belovaglásra sem. Arra jutott, hogy felhagy a belovaglással és végleg visszavonul az öttusától. Ezt a döntését később sem bánta meg, attól a naptól kezdve felszabadultnak és kiegyensúlyozottnak érzi magát.