Ha az április 4-i lovardai koncertsorozat Túró Rudi lenne, tutira azt a címet kapta volna, hogy pároslábbalugrálós vagy szabadnakérzõs. Az elszabadulás napjának titulált esemény pénteken volt, körülbelül szerdán döntöttem el, hogy részt veszek, azelõtt még egyik zenekart sem láttam élõben, kíváncsi voltam és a jegyár is nagyon csábító volt.

Az estét a Kozmosz nyitotta, minimális idejû hangolás után a húrok közé csaptak, elõször csak szállingóztak az emberek a küzdõtérre, de a Világszakadtságot már egy tömeg ordította. A bandától eddig csak ezt a számot ismertem, a forradalmi hangvétel és a Petõfi-hatás miatt nem egyszer elemeztük gimnáziumban irodalomórán. Csodás érzés volt üvölteni a számokat, kozmikus minipilvax - hangulat kerekedett és nemcsak az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt. Elõször a koncerten hallottam tõlük a nemrég említett Mi szabadabbak vagyunk, mint ti valaha lesztek címû számot és egybõl a szívembe zártam, az este folyamán készített hangulatkép ezzel a címmel díszeleg a Facebookon. Körülbelül háromnegyed órát játszhattak, aztán átadták a terepet.

Következett a Fish. Senior Halék azonnal 100%-os bulihangulatot csináltak. Az elsõ számok között eljátszották a Keep your secret-et, amit annak idején rongyosra játszott a Petõfi rádió, így kívülrõl vágtam a szövegét. Hasonló helyzetben voltam a Majdnem Kaliforniával, az „itt még bármi lehet, ha hagyják” sor is ugyanolyan aktualitással bírt, mint mikor gimnazista koromban órákig ültem a rádió elõtt és vettem fel a Petõfibõl a számokat, köztük ezt is. Ezután - szégyen, nem szégyen- számomra teljesen ismeretlen dallamok csendültek fel, de kitartóan ugráltam és a refrén is nagyjából ment. Szerencsére a Személyes üzenet és a Ki van kivel? kimentettek ebbõl a helyzetbõl. Senior Hal végtelen laza volt végig, a hangulatot emelte a számok közben beimprózott Hangover, vagy a Smells like teen spirit intrója. A koncert vége felé megköszönték a Kozmosznak a részvételt és felkonferálták az utánuk következõ Alvinékat és Supernemet.

Bevallom az általam legjobban várt buli az Alvinéké volt, a mókusok nem okoztak csalódást és jó volt látni, hogy Viki még mindig a legékesebb példa arra, hogy nõknek igenis van helyük a gitárposzton. Politikai töltettel bíró dalaikkal taroltak a választás elõtt pár nappal, aztán hétfõn bebizonyosodott, hogy még újabb négy év következik, amikor „mossák az agyad”. Alvin dalkonfjában maga jelentette ki, hogy Magyarország nem a tolerancia földje, de ez mit sem érdekelte a fiatalságot a totális szabadság estéjén. Érzelmi húrokat is megpengetett a banda persze, az Elbaszott szerelem a koncert leglassabb száma volt, vagyis így lett bejelentve, de az utolsóként eljátszott Aludj csak! rácáfolt, tenger lett az öngyújtók és mobiltelefonok fényébõl. De elõtte még megnéztük Júliát, ahogy fölszállt a fejünk fölé. Hiányoltam a koncertverzióból a dal végére beszúrt, flegma, ’ja, bocs’ beszólást Vikitõl, ez az amiért jobban szeretem a Napoleon Boulevard verziójánál. Meg még sok más miatt is.

Végül, de nem utolsósorban a Supernem állt színpadra. Hozzájuk sem volt eddig szerencsém, mindig csak lehetett volna, de nem ért túl nagy meglepetés, körülbelül így képzeltem el Papp Szabiék koncertjét. A klasszikusok közül a Generáció szövege van csak a fejemben, nagy kedvencem még tõlük a Zsebre dugott kézzel címû mû, de azt sajnos nem játszották, biztos úgy voltak vele, a magyar társadalom a hideget-meleget már megkapta Alvinéktól. Volt valaki a szekrényben, táncoltunk reggelig egy rossz cipõben, a mozi felé vettük az irányt aztán ki hova ment.

„Helló mindenki nézzétek mit csinálok, holnaptól másként fogom élni a világot!”-üvöltötte Szabi a mikrofonba és elhittük neki, mert jó volt elhinni. Az utolsó szám Elvileg ezt a címet viselte, a felénél elkezdtek az emberek hazafele szállingózni, köztük én is. Az egész bulinak vége lett éjfélre, szinte egy pillanatnak tûnt. Alvinék és a Fish is úgy búcsúzott el, hogy találkozunk a Campus Fesztiválon, de csak gyõzzük kivárni, úgyhogy a türelmetlenebb koncertarcok nosztalgiázhatnak ezzel a pár sorral.