- Nemrégiben jelent meg az új regénye, gratulálunk!

  - Igen, ez egy fiataloknak szóló detektívregény, amelyben a főszereplők is tinédzserek, akik belekeverednek egy bűncselekménybe. A nyomtatott változat csak Latin-Amerikában került forgalmazásba, de Kindle-ön itt is elérhető lesz, persze spanyolul.

- Több mint húsz könyve látott már napvilágot, köztük novellákat, gyermekirodalmi, költészeti és kritikai munkákat tartalmazó kötetek. Mi az, amit a leginkább szeret írni?

  - Az utóbbi öt évben főleg ifjúsági irodalommal foglalkoztam, fiataloknak írtam, és ez az, ami a legközelebb áll hozzám. A detektívregényeken kívül a misztikus, fantasztikus történeteket is szeretem. A fantasztikus az én esetemben nem a különböző világokban zajló cselekményt jelenti, hanem ebben a világban zajló történeteket, amelyekben van némi fantasztikum is. Itt Debrecenben egyébként, az egyetemen való tanítás mellett szeretem az időm nagy részét az írásnak szentelni.

- Emlékszik az első, talán gyerekkori írására?

  - Igen, hét éves koromban írtam először egy kalózokról szóló történetet. A címére sajnos már nem emlékszem.

- Tehát egy mesét?

  - Akkoriban azt gondoltam, hogy ennél nagyobb volumenű alkotásról van szó… Ezt most már nem tudom megítélni, mert azóta valahol elveszett.

- Ez után folyamatosan írt?

  - Igen, folytattam az írást, és különböző workshopokra kezdtem járni tizennégy éves korom után.

- Semmi nem vette el a kedvét az írói pályától?

  - Ebben nagyon szerencsés vagyok, mivel a családom és a tanáraim is mindig bíztattak. Az írás rossz oldalával, azzal, ami elvehette volna a kedvem tőle, már csak akkor találkoztam, amikor idősebb voltam és már régóta jelentek meg könyveim.

- Az egyetemen többek között kreatív írást is tanít, ha jól tudom…

  -Igen. Főképp angol szakosok járnak rá, de már többször voltak az órán diákok a francia vagy mondjuk a matematika intézetből is. Az órák persze angolul zajlottak, hiszen ez volt az egyetlen nyelv, ahogyan mindnyájan kommunikálni tudtunk. A diákok pedig hol angolul írtak, hol pedig magyarul, és esetleg lefordították angolra.

- És hogyan került ide, Magyarországra?

  - Már tíz éve Debrecenben vagyok. Mielőtt Magyarországra érkeztem, már több éve jártam a világot. Előttem egy másik kollégám volt itt Debrecenben, az egyetemen, és amikor ő haza akart menni, felhívott, és mesélt erről a lehetőségről, mert tudta, hogy én is szeretek utazgatni. Így, amikor megüresedett a helye, idejöttem.

- Nem is tervezte meg, hogy meddig marad?

  - A szerződésem egy évre szólt, mert meg akartam hagyni magamnak a lehetőséget, hogy – akár egyetlen szemeszter után is – hazamehessek, ha nem tetszene.

- Hogy megy a magyar nyelv?

  - Értem, amit beszélnek körülöttem, tudok vásárolni… De nem tudnék magyarul előadást tartani például. Az az igazság, hogy nem sok lehetőségem van gyakorolni a magyart, mert a barátaim és ismerőseim, akik itt élnek, jól beszélnek vagy angolul, vagy spanyolul.

- Tíz év hosszú idő. Mégis, emlékszik valamilyen kulturális sokkra Magyarországgal, Debrecennel kapcsolatban még abból az időből, amikor idejött?

  - Mint már korábban említettem, Magyarország előtt több országban is éltem, például az USA-ban, Kanadában, Venezuelában. Amikor Magyarországra érkeztem, az volt az első alkalom, hogy Európában jártam. Tehát ekkor már hozzá voltam szokva ahhoz, hogy az emberek különbözőek tudnak lenni, de Európa számomra teljesen új volt. Kulturális sokkra nem emlékszem, de arra igen, hogy már első ránézésre is minden másképp nézett ki, mint amit eddig láttam: az utcák, a régi, történelmi épületek a modern architektúra mellett. Ez nagyon tetszett. Az emberekkel kapcsolatban pedig azt vettem észre, hogy a nők nagyon erősek. Egy párkapcsolatban például a férfiak általában arra várnak, hogy a nők megmondják nekik, hogy mit csináljanak. Ezt érdekesnek találom.

- Volt olyasmi, ami nem tetszett ennyire?

  - Nem igazán emlékszem ilyenre. Talán egy dolog, ami bár nem annyira kulturális sokk, de amikor idejöttem, úgy éreztem, hogy a magyar emberek melankolikusabbak, befelé fordulóbbak, mint az emberek az amerikai kontinensen általában.

- Külföldi évei során különböző egyetemeken is tanított Mexikóban, az USA-ban, Kanadában… A diákok mennyire másak arrafelé és itt, Debrecenben?

  - Az USA-ban például csak egy évig voltam – hasonló szerződéssel, mint amilyennel ide is kerültem. Azzal a különbséggel, hogy ott nem akartam tovább maradni, mert nem tetszett a rendszer. Ott nem egyetemen, hanem egy főiskolán, college-ban tanítottam. Ami nem tetszett ott az az volt, hogy a nagy sportkultusz miatt úgy működnek a főiskolák, hogy a jó sportolóknak nem kell jó teljesítményt nyújtaniuk az órákon addig, amíg a pályán jól szerepelnek. Így az én óráimon is mindig voltak diákok, akik nem figyeltek, és nem érdekelte őket az óra, mert tudták, hogy amíg jó focisták, addig úgyis bennmaradnak a főiskolán.

- Mit nevezne inkább a hivatásának: az írást vagy a tanítást?

  - Az én esetemben a kettő nagyon erősen összekapcsolódik. Rengeteg visszajelzést kapok a diákjaimtól az írásaimmal kapcsolatban. Hiszen, mint már említettem, ifjúsági irodalommal foglalkozom, a diákjaim pedig fiatalok, pont olyanok, akiknek a regényeim is szólnak. Így személyes kapcsolatban állok a regényeim potenciális olvasóival.

- A nyelvi akadály ellenére is olvassák az írásait a diákjai?

  - Nagyon sok otthoni diákommal tartom a kapcsolatot, és ők mindenképpen. Mexikóban általában nyáron tanítok workshopokon, ilyenkor tudok találkozni velük. Ezen kívül pedig online is tanítok. Vannak tanítványaim Spanyolországból, Argentínából, Venezuelából és más országokból is, ahol spanyolul beszélnek.

- Vannak írásai, amelyekbe a magyarul beszélő olvasók is belenézhetnek?

  - Néhány novellám megjelent magyarul a Nagyvilág folyóiratban. Angolra pedig több művemet is lefordították.

- Végül, hol képzeli el a jövőjét?

  - Nem tudom… Az is váratlan volt, hogy idejöttem, hiszen nem terveztem meg előre. A kalandvágyam hajtott. És a kalandvágy az, ami miatt nem tudom előre, hogy mikor jön el újra a változás, a költözés ideje. Kovács Dorottya