Lassan elkezdõdtek a vizsgák, mindenki lázasan keresi az ismerõsöket, akik jegyzetügyileg ki tudják segíteni. Egyik ismerõsöm (nevezzük Ritának) is hasonlóan cselekedett, és írt két csoporttársunknak, hogy segítsék ki egy kicsit, mert néhány nap múlva zh lett volna.
Hiba volt: válasz helyett, elindult a kibeszélés a stréber-részlegben, majd szegény Rita meg is kapta a lecseszését egy olyan csoporttárstól, akitõl nem is kért semmiféle segítséget (tudta, hogy úgysem adna…). Az említett emberke pedig ezt mondta neki: „Milyen jogon kérsz te jegyzetet úgy, hogy be se jártál rendesen órára egy olyan embertõl, aki végig ott volt? Neked az, hogy lefénymásold csak 10 perc, míg az, aki bejárt, több hónapon át írta meg az anyagot!”

Lehidaltunk…
De tõlünk jobban már csak azok az ismerõseink, akik a nyíregyházi, az egri, a miskolci, vagy éppen a pesti felsõoktatási intézmények hallgatói. El sem hitték, hogy ilyen létezik! És miközben mi bõszen ecseteltük Ritával csoporttársaink kedvességét, õk egyre jobban hüledeztek. Majd meséltek õk, és mi pár percre lefagytunk. Náluk egy-egy keményebb vizsga elõtt összeülnek egy nagy csoportban, és a fõ-fõ okos elmagyarázza az anyag lényegét úgy, hogy a többiek is megértsék. Õk bárkitõl kérhetnek jegyzetet (még a legstréberebbtõl is). Ha nem járnak be elõadásra, akkor sem kell a csoporttársak kérdõre vonásait hallgatniuk, hiszen tisztában vannak azzal a többiek, hogy nem mindenkit a szülei tartanak el, hanem kénytelenek dolgozni a suli mellett.

Persze, tudom (és a fent említett Rita is tisztában van ezzel), hogy azok, akik rendszeresen látogatják az elõadásokat, nem azért teszik, hogy nekem, vagy más lusta embernek legyen jegyzet. Nem is vagyok önzõ, csak egyszerûen rossz, hogy már tényleg alig van pár ember a csoportban, akitõl kérhetünk segítséget, ha bármiféle gondunk van.

És miközben egyre jobban gondolkodtam a miérteken, egyik végzett debreceni közgázos ismerõsöm felvilágosított: nem volt ez mindig így! Náluk nagyon erõs összetartás volt, mindenki segített a másiknak, és a közösségi élet nem merült ki az elõadásokon és szemináriumokon való találkozásokból. Sõt, õ például még képes volt lefénymásolni a jegyzeteit több példányban is azért, hogy mások még ezzel se bajlódjanak.

De akkor mi miatt változott meg ennyire minden? Köze van a dologhoz biztosan annak is, hogy minél jobban teljesít valaki, annál nagyobb összegû ösztöndíjkategóriába sorolják be. És valószínûleg a nemrégiben behozott „az alsó 15% költségesbe kerül át”-rendszer sem tett jót a közösségi életnek. De ez nem csak ezen az egyetemen van…

Maradnak a találgatások. A probléma viszont változatlan marad. Hiába kezdenénk el lázasan szakesteket szervezni, nem sokat érnénk el velük. Bölcsészhallgatóként elárulom, hogy nálunk a két szakestünkbõl egy elmaradt érdeklõdés hiányában, az elõzõre pedig kb. 5 ember látogatott el (velem együtt) a több mint 60 lelket számláló csoportunkból. Itt az emberek hozzáállásán kellene változtatni, ez azonban elég bonyolult. Szánalmas, hogy idáig jutottunk...