Március 8-án tartják a Nemzetközi Nőnapot annak emlékére, hogy 1857-ben ezen a napon New Yorkban mintegy negyvenezer munkásnő sztrájkolt egyenlő bérért, munkaidő-csökkentésért. A nők jogai és a nemzetközi béke napját 1977-ben tette hivatalos ünneppé az ENSZ-közgyűlés. Ezen a napon – kivétel nélkül – minden fiú, férfi virággal köszönti női rokonait, ismerőseit; ezzel a gesztussal kifejezve, hogy milyen fontos számára az adott hölgy. De miért csak ilyenkor kell megmutatni, hogy fontosak vagyunk?

Nőnap közeledtével egy pillanatra megállnak a férfiak, és elgondolkoznak azon, hogy mi lenne velük nők nélkül. Mihez kezdenének a nagymama, az anyuka, a feleség és a lányuk nélkül? Valószínűleg életük szürke, unalmas és rendetlen lenne. Hiszen ki nevetteti meg őket? Ki ad nekik energiát? Kitől kapnak szeretet, törődést? Ki takarít utánuk? Ki főz rájuk? Mi, nők!

És mégis – nagyon sokan – csak ezen az egy napon próbálják kifejezni, mennyit jelentünk számukra. De miért? Miért nem lehet mindennap ünnep egy nő számára? Miért kell egy évet várnunk, hogy ismét éreztessék velünk: nők vagyunk? Sokan bele se gondolnak, mit jelent nőnek lenni. Nekünk mindenért meg kell küzdeni az életben, el kell viselnünk a pofonokat, és újra talpra kell állnunk. Sokszor nem ismerik el tehetségünket; nem kaphatunk vezető beosztást a munkahelyen; sőt, otthon sem hozhatunk döntést anélkül, hogy egy férfi bele ne kötne. Legtöbbször még szeretet sem kapunk, amit viszont mi állandóan sugározunk a férfiak felé.

Ahogy Asbóth János is írja regényében: "...Világrészeket lehet kormányozni puszta tekintéllyel, ésszel és erővel. De az asszonyt és a gyermeket nem. Ezeknek szeretet kell. Enélkül fellázadnak vagy elsorvadnak..."

Ezúton kérek tehát minden fiút, férfit, hogy ezt a megállapítást mindennap tartsa észben, és figyeljen oda jobban a nőkre;  ne csak március 8-án, hanem az év minden napján. Hiszen megérdemeljük!