Nemrégiben a Markusovszky koliban lakó barátnõmet mentem meglátogatni. Csendes este volt, már be is sötétedett teljesen, így amikor elhagytam a 3-as koli épületét, már alig láttam valamit. Az utam egy bokorsövényen át vezetett, majd ezt elhagyva már szinte csak a megérzéseimre hallgathattam, ugyanis a lámpa nagyon gyéren világított. Minél gyorsabban el akartam hagyni ezt a környéket, úgyhogy gyorsan szedtem is a lépteimet. Ám amikor odaértem ahhoz a komor, hatalmas épülethez, legszívesebben szaladni lett volna kedvem:két erõs kezû férfi épp akkor cipelt egy nagy, fekete autóba egy hatalmas koporsót, amin –hiszitek vagy sem- nem volt fedél… Horrorfilmbe illõ jelenet, mégis ez a keserû valóság…A traumát azóta már ugyan kihevertem, de máig mindennapos téma maradt ez számomra.
Egyik ismerõsöm mesélte, hogy nemrégiben pár diák kíváncsi volt arra, hogy vajon mit is rejt ez a komor épület. Persze, nagyjából sejtették, hogy mi lesz ott, de ugye a kíváncsiság nagy úr, fõleg akkor, ha még fûti is õket valami… Na, tehát ez a pár elsõéves bemerészkedett ebbe az épületbe, és bementek abba a terembe, ahol a diákok gyakorolhatják a boncolás mesterségét. Mesélték, hogy a hullák ki voltak terítve az asztalokon, le voltak takarva egy lepedõvel, és kíváncsiság ide vagy oda, nagyon hamar kimenekültek az épületbõl… Hogy mi igaz ebbõl a történetbõl, azt nem tudom. Egyesek szerint lehetetlen bejutni csak úgy a kórboncterembe, mások szerint most is be lehet, csak ügyesen kell csinálni. Ismét másoknak az a véleménye, hogy mióta lopás történt az épületben, azóta mindenhol felszereltek már kamerát, így hát hamar tetten lehet érni a betolakodókat. Egy biztos: nem hinném, hogy sokan vállalkoznának erre a bizarr kalandra…
Kíváncsi voltam, hogy vajon hogy élik meg a patológia közelségét azok a hallgatók, akik nap mint nap kénytelenek itt elsétálni, és ebben az épületben vannak óráik is. Gondoltam, az orvostan hallgatóknak más lesz errõl a véleményük, mint egy bölcsésznek. Nos a válasz önmagáért beszél:
Kristóf: „A hullaszállító autóba úgy rakják be a halottakat, hogy nincsen fedél a koporsókon, és így akaratlanul is látom a hullákat. Ezt nem tartom etikus megoldásnak. Ráadásul az embriókat úgy tárolják a különbözõ üvegcsékben az ablakpárkányon, hogy az épületben lévõ kék színû neonvilágításon keresztül kitûnõen be lehet látni sötétedés után. Ez sincs szerintem a helyén, hiszen ezek a preparátumok bár orvostudományi célt szolgálnak, azért nem kellene a nagyközönségnek is látni.”
Anna: „Zavar, hogy este nincs rendesen kivilágítva az épület környéke, nem tartom ezt jó megoldásnak. Halottakat még nem láttam a patológia elõtt, de kíváncsi vagyok, hogy milyen érzést váltana ki belõlem.”
Kata: „Minden reggel, amikor iskolába megyek, a patológia épülete elõtt vezet az utam. Nem telt el mégolyan nap, hogy ne láttam volna halottat, vagy éppen gyászoló hozzátartozókat. Nem szeretném ezt az érzést megszokni, mert attól félek, hogy egy idõ után ki fog veszni belõlem az empátia. A legzavaróbb az, hogy amikor elmegyek a barátaimmal az épület elõtt, mindig rossz érzés fog el, hiszen látom, ahogy ott állnak a gyászoló, feketébe öltözött emberek, és ilyenkor mindig lefagy az arcomról a mosoly.”
Zsófi: „Én patológus szeretnék lenni, és nekem nincs semmi furcsa abban, amikor látom a koporsóban a halottakat a patológia elõtt. Maga az épület közelsége engem nem zavar, és az ablakpárkányon lévõ preparátumok látványa sem.”
Sokan mondták nekem, amikor a patológiáról faggattam õket, hogy nappal még csak-csak elviselik az arra járó hullaszállító kocsikat, a koporsókat, a fekete ruhás gyászolókat, esténként pedig a preparátumok rémisztõ látványát, meg miegymást. De nem értik, hogy miért nincs a Markusovszky Kollégium és a Kossuth Kollégiumok közötti úton rendes kivilágítás esténként, vagy a szellõzõ miért éppen a járda mellett van elhelyezve (éjszaka pedig elég rémisztõ a zöreje), és hogy miért nem tesznek a koporsókra fedelet.
Ezek a kérdések egy darabig még biztosan megválaszolatlanok maradnak…