Magyar film, kis gázsiból elkészítve, ráadásul amatőr színészekkel. Röviden így foglalja össze a legtöbb kritikus az új hazai vígjátékot. Így nem csoda, ha elmegy az ember kedve a film megnézésétől. Pláne akkor, ha még hozzávesszük azt is, hogy az utóbbi években meglehetősen kevés magyar vígjátékot nézhettünk meg, amin ne éreztük volna az erőltetett poénok tömkelegét. Így érthető, ha már elvesztettük a bizalmunkat a hazai filmeket illetően, hiszen ki akarna megnézni egy újabb, több sebből vérző másfél órás zagyvaságot? A Dobogó kövek minden ilyen irányú pesszimizmusunkat felülmúlja, és végre azt kapjuk, amit várunk: közel másfél óra jóízű nevetést, kikapcsolódást.

Adott egy film, amely teljesen önerőből készült és olyan lelkes fiatalok a főszereplői, akik a való életben is barátok. Nincsenek benne a milliós gázsiért műmosolygó színészek, nem találunk benne a romantikától átáztatott részeket, sem pedig filmstúdiókban felvett epizódokat. Sőt, nem is Budapesten játszódik, hanem itt, Debrecenben. Természetesen a filmkritikusokat is meg kell értenünk, akik igyekeznek alaposan lehúzni a filmet: hogy is nézne ki, ha egy fiatal vidéki srác sokkal jobb mozifilmet tudna készíteni, mint a többi, többtízmilliós támogatásokkal rendelkező, idősebb rendező?!

Martin Csaba, aki többek között a film írója, rendezője, főszereplője, producere, vágója is egyben, igazán ötletesen választotta ki a karaktereket. A főszereplő, Patrik folyton le van égve, mégis egy csinos, nyelvészetbeli tudásával folyton brillírozó barátnővel büszkélkedhet. Nagyapja halálával jól is járt, meg nem is: örökölt egymillió forint adósságot és egy kicsi, semmire nem használható telket a világ végén. A kis földől az a hír járja, hogy a hun legenda szerinti hatalmas értékkel bíró dobogó kövek vannak rajta elásva. És ott vannak a barátok is, akik mellett kevésbé érezheti magát lúzernek: egy üresfejú, testépítő szépfiú, egy művészlelkű, szerencsétlen szoftverfejlesztő, és egy kétes üzletekből élő hacker, aki egyébként a legjobb karaktere a filmnek.

Az amatőr színészek mellett akadnak profik is, akik minden bizonnyal azt a célt szolgálják, hogy a hírességekre áhítozó mozilátogatók igényét is kielégítsék. Pindroch Csaba, Szabó-Kimmel Tamás és a színészi képességekkel csekélyen rendelkező szereplők mellett éles a kontraszt, de ezt egy-két könnyezős poén után már el is feledteti velünk a rendező. Ahogyan a szegényes technikai felszereltséget is: a film első öt percében igen zavaró az utószinkronos hangzás, a megvilágításról pedig ne is beszéljünk.

Hirtelen a hazai narancsról elhíresült klasszikus mondat jut az eszembe: kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Ez a film is ilyen. Hiszen nem várhatunk csodát egy olyan vígjátéktól, amely önerőből készült. Persze, felötlik itt a kérdés: ha Martin Csaba egyszer egy nagyobb szponzorhoz jutna, vajon milyen filmet tudna készíteni? Az én megítélésem szerint akár külföldi berkekben is büszkélkedni tudnánk vele.

Életírta-poénok, nevetések tömkelege, és a végén igazi csattanó – ezt a filmet így lehetne jellemezni. És hogy magyar, ráadásul Debrecenben játszódik! Legyünk büszkék rá!