Nem muszáj véget érnie az estének attól, ha valaki hazafele veszi az irányt és beül egy taxiba. Sőt az is előfordulhat, hogy épp ott teljesedik ki a várva várt hangulat…

Éjfél már rég elmúlt mikor enyhén bódult állapotomba úgy döntöttem a biztonságom megőrzése érdekében inkább taxival megyek haza. Az egyetemi sörsátor előtt számos taxisofőr tette tiszteletét, reménykedve, hogy a rengeteg bulizó hallgató közül legalább egy őket választja. Minden alkalommal megyek egy kört az autók között, és igyekszem kiválasztani a legszimpatikusabb sofőrt, reménykedve, hogy talán majd ő egy kicsit olcsóbban vállalja a fuvart. Most azonban fáradtságom, és az elfogyasztott pár pohár sör nem ösztönzött különösebben a „rögtönzött felmérésre”. Beugrottam az első kocsiba, ami a szemem elé került. A formalitásokon túl esve, el is indultunk. Egy ideig csendben ültem, a sofőr azonban megelégelhette a helyzet kínosságát, mert egyszer csak a taxióra felett lévő (addig a pillanatig észre sem vehető) kis tévé felé nyúlt és bekapcsolta. A semmiből (igazából az ülés alól) előkerült egy mikrofon is. A sofőr torkából pedig megszólalt az „Álmodj királylány”! Eközben a képernyőn olvasni lehetett a dal minden egyes sorát. Meglepett tekintetemre a taxi vezetője csupán ennyit felelt: „Vannak fények is!”, és egy gombnyomásra az egész kocsi elkezdett kéken és pirosan villogni, ami miatt én máris egy discoban éreztem magam. Ezek után közölte velem, hogy igazából ilyenkor nem neki kellene énekelnie, hanem az utasoknak. Azt is elmesélte, hogy a legdalosabb ’pacsirtákat’ ingyen fuvarral jutalmazza, és ez a szolgáltatás kifejezetten az éjszakát járó fiatalok szállítására specializálódott. Mikor elértük a célállomást, kivételesen tényleg érdekelt a névjegykártya, amit ’hősünk’ nyomott a kezembe, búcsúzóul.

Így szerencsére volt egy „kézzel fogható bizonyíték”-om is, amire másnap reggel volt szükségem, hisz az első pillanatban azt hittem: csak álmodtam az egészet.