Nem muszáj véget érnie az estének attól, ha valaki hazafele veszi az irányt és beül egy taxiba. Sõt az is elõfordulhat, hogy épp ott teljesedik ki a várva várt hangulat…

Éjfél már rég elmúlt mikor enyhén bódult állapotomba úgy döntöttem a biztonságom megõrzése érdekében inkább taxival megyek haza. Az egyetemi sörsátor elõtt számos taxisofõr tette tiszteletét, reménykedve, hogy a rengeteg bulizó hallgató közül legalább egy õket választja. Minden alkalommal megyek egy kört az autók között, és igyekszem kiválasztani a legszimpatikusabb sofõrt, reménykedve, hogy talán majd õ egy kicsit olcsóbban vállalja a fuvart. Most azonban fáradtságom, és az elfogyasztott pár pohár sör nem ösztönzött különösebben a „rögtönzött felmérésre”. Beugrottam az elsõ kocsiba, ami a szemem elé került. A formalitásokon túl esve, el is indultunk. Egy ideig csendben ültem, a sofõr azonban megelégelhette a helyzet kínosságát, mert egyszer csak a taxióra felett lévõ (addig a pillanatig észre sem vehetõ) kis tévé felé nyúlt és bekapcsolta. A semmibõl (igazából az ülés alól) elõkerült egy mikrofon is. A sofõr torkából pedig megszólalt az „Álmodj királylány”! Eközben a képernyõn olvasni lehetett a dal minden egyes sorát. Meglepett tekintetemre a taxi vezetõje csupán ennyit felelt: „Vannak fények is!”, és egy gombnyomásra az egész kocsi elkezdett kéken és pirosan villogni, ami miatt én máris egy discoban éreztem magam. Ezek után közölte velem, hogy igazából ilyenkor nem neki kellene énekelnie, hanem az utasoknak. Azt is elmesélte, hogy a legdalosabb ’pacsirtákat’ ingyen fuvarral jutalmazza, és ez a szolgáltatás kifejezetten az éjszakát járó fiatalok szállítására specializálódott. Mikor elértük a célállomást, kivételesen tényleg érdekelt a névjegykártya, amit ’hõsünk’ nyomott a kezembe, búcsúzóul.

Így szerencsére volt egy „kézzel fogható bizonyíték”-om is, amire másnap reggel volt szükségem, hisz az elsõ pillanatban azt hittem: csak álmodtam az egészet.