Délután 3 óra volt, és a  fáradság ellenére jókedvûen ültem a vonaton, amikor megcsörrent a telefonom. Az egyik barátom hívott. Fájdalmasan panaszolta, hogy barátnõje, aki kapcsolatukat tekintve idõt kért tõle, még mindig nem döntötte el, mit akar. A fiú mindent megtenne, hogy visszakapja a lányt, de õ döntésképtelen, és hetek óta halogatja a választ, miszerint folytassák-e együtt a közös életüket, vagy sem. „Szerintem elég idõ telt el! Szedd össze magad, most rögtön! Hívd fel, és kérd: mondja meg egyenesen a választ, hisz talán még egy „nem” is jobb, mint ez a bizonytalanság, amelybe most élsz!”- tanácsoltam. Aztán elbúcsúztunk és letettük a telefont. Ekkor eszméltem rá, hogy elég sokáig beszéltünk, és én egy vonat kabinjában ülök, így rajtam kívül még négy embernek kellett hallgatnia a szívügyekrõl szóló beszélgetésemet. Kissé zavartan a könyvembe bújtam, és úgy terveztem az út végéig, fel sem nézek abból.

Ezt a fogadalmamat nem sokáig tartottam be. 10 perc telt el, amikor a velem szemben ülõ fiú kivette zsebébõl a telefonját, és tárcsázni kezdett. A beszélgetés elejére nem nagyon emlékszem, igyekeztem kivonni magam a kabinban uralkodó feszélyezett hangulatból. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy a telefonáló fiú egyre idegesebb. Így már nem lehetett nem odafigyelni a beszélgetésre, és bár közben ugyanúgy a könyvem lapjaira meredtem, elkezdtem fülelni. „Megmondtam már neked, hogy nem vagyok a bábod! Eldönthetnéd egyszer s mindenkorra mit szeretnél: velem lenni, vagy sem? Ez a bizonytalanság a legrosszabb!”- kiabálta. A telefon túlsó oldalán levõ lány pontos álláspontját nem hallottuk. Nyilván hezitált a kapcsolatuk folytatását illetõ „igen” vagy „nem” válasz között.  A fiú viszont hajthatatlan volt, és érzõdött: õ aztán most rögtön tudni akarja mi lesz kettejük sorsa! A kiabálások, és a mély hallgatások váltogatták egymást. A fiú nagyokat sóhajtott, és néha lehalkult a hangja, mikor eszébe jutott, hogy privát beszélgetésének közönsége is van. Párszor le szerette volna csapni a telefont, de aztán nem tette. Körbenézve észrevettem, hogy nemcsak én hallgatom feszülten õt. A mellettem ülõ idõs néni már egy ideje nem lapozgatta az újság lapjait, és a középkorú férfi, bár kifelé bámul az ablakon, arcáról le lehetett olvasni, hogy figyel. A fiú most már higgadtabb volt, de szemei alig láthatólag megteltek könnyel, és feltette a kérdést, ami már régóta a vállát nyomhatta: „Miért nem vagyok neked elég jó?”. A lány, aki nem tudjuk melyik város, melyik ház, melyik szobájába ülhetett épp, valamit hosszasan magyarázhatott, mert sokáig nem szólalt meg fõhõsünk. Mikor legközelebb elkezdett beszélni, a hangja is megváltozott, és kicsit megszeppenve, de negédesen mondta: „Rendben Nyuszi! Várok rád! De akkor ugye nemsokára tényleg eldöntöd?” Nem tudom „Nyuszi” erre mit felelhetett, de a fiú ekkor kedvesen elbúcsúzott, biztosította, hogy reménykedik a mihamarabbi viszontlátásban, majd letette a telefont. Sokáig meredten bámult maga elé, aztán felnézett, és ugyanolyan semmitmondó arckifejezéssel ült köztünk, mint azelõtt.

A néni lapozott egyet az újságban, a férfi már nemcsak bambult kifelé az ablakon, hanem követte is az elsuhanó fák távolodó vonalát, én pedig folytattam a könyvem olvasását. A következõ megállóban a fiú leszállt.