A 21. század népbetegsége a függőség. Ez van, nincs mit tenni. A drog, alkohol és cigi után megjelentek az újabb kísértések a halandók számára: mobiltelefon, internet, valóságshowk tömkelege. Eddig abban a hitben éltem, hogy mentálisan erős vagyok, és ellent tudok állni mindenfajta szennynek. De pár napja rá kellett jönnöm, engem is megfertőzött a járvány: Facebook függő lettem!!!

Egy-két éve még szinte senki nem használta a baráti körömből a Facebookot, vagy ahogy én hívom: A féjszt. Havi egy-két látogatás, néhány bökés, és pár csajozni próbáló külföldi pasi bejelölésének visszautasításán kívül nem sokat tett az életembe Zuckerberg. Fél éve azonban felgyorsultak az események a féjsz háza táján: egyre többen kezdték el használni, aminek köszönhetően akár hajnali 3-kor is chatelhettem egy rég nem látott ismerőssel. Végre volt értelme kitenni az üzifalra a kedvenc zenéimet, képeimet, vicceimet, hiszen tudtam: valaki úgyis lájkolni fogja.

Azt hiszem, ekkortájt kezdődtek függőségem első tünetei: ha tudtam, hogy egy-két napig nem leszek elérhető, előző nap elköszöntem az ismerőseimtől, mintha világkörüli útra indulnék. Mondanom sem kell: nyaralás alatt egész nap azon járt az agyam, hogy vajon hány ember jelöl be, kinek fogok hiányozni.  A féjsz-gyanús képek készítéséről pedig ne is beszéljünk!

Mára ott tartok, hogy a barátaimmal ahelyett, hogy beülnék egy kávézóba, chaten „beszélgetek”, és képes vagyok egy-egy bulit lemondani azért, hogy le ne maradjak valamiről. A szülinapi köszöntéseket megoldom egy üzifalas HB-vel, a profilképemet pedig heti szinten váltogattom, hogy képben legyen mindenki azt illetően, hogyan is festek éppen. Az otthoni kert helyett a féjszes farmomat kapálom, így a virágaim már kiszáradtak a szobámban, de a Happy Aquarium-ban mindig tele hassal úszkálnak a halacskáim. Reggel, ébredés után első dolgom a féjsz-körút: megnézem, ki kivel kavar éppen, ki kivel veszett össze, ki lett terhes, ki beteg, ki itta le magát a sárga földig az előző napi bulin, ki bukott meg a vizsgán, egyszóval: kivel mi történt. Csak így tudok „képben lenni”, és elindítani a napom. A bulik, kirándulások alkalmával megörökített fotóimat pedig rekordgyorsasággal töltöm fel az oldalra, a nap hátralévő részében pedig várom a lájkokat.

Szóval, tessék, ez van. Mindenkiről tudok mindent, mégsem tudok semmit felmutatni. Azt hiszem, holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy felmegyek féjszre, és csinálok egy „S.O.S., Facebook-függő vagyok!!!” csoportot. Hátha találok néhány sorstársat…