Blues mindhalálig

Az elvakult Zámbó Jimmy és Deák „Bill” Gyula rajongók között évről-évre fellángol a vita, miszerint a két énekes közül melyik a király. Állítólag Komár László jelezte, hogy ezt a címet Elvis már nagyon régen birtokolja a popzenében, s azóta kicsit csendesebbek lettek a magyar zenepártolók. Az viszont tény, hogy sem Elvis, sem Jimmy nem koncertezhet már, ellenben Bill ma is igen aktív és sikeres. Ezt bizonyítja be október 6-án, amikor a Lovardában hangzik fel a jól ismert „blűűűűz” kiáltás. 

Bill az a fajta előadó, aki az évek során nem sokat változtat, a kísérletezést meghagyja a művészeknek, ő hozza jól megszokott formáját. A nép egyszerű fia, aki tehetsége révén kiemelkedett a kőbányai dzsumbujból, de nem feledkezik meg azokról, akik a társadalom elesett rétegét alkotják.

A kamaszkorában futballistának készülő énekesnek egy műhiba folytán amputálni kellett egyik lábát, rokkantnyugdíjasként dolgozott itt-ott, s közben rájött van egy olyan kincse, mely keveseknek adatott meg. Dalolgatni bárki tud a fürdőszobában, de az a fajta őserő, az az öblös, mindenen átütő hang, ami Billt jellemzi, csak kevesek sajátja. A megtermett alkatú énekes a hetvenes években olyan, mára elfeledett bandákban edzi torkát, mint a Napsugár, amíg az évtized végén össze nem fut Földes Lászlóval. Előbb, mint beugró, majd a legendás Omega-HBB turnén már állandó tagként jelenik meg a Hobo Blues Band koncertjein.

A magas, dörmögő Hobó és a mackós, üvöltő Bill olyan karizmatikus figurái lesznek a magyar rocknak, mint senki más. A HBB meg nem álmodott népszerűségre tesz szert, aztán jön az István a király darab, amelyben Bill Torda táltost alakítja. (Az eredetileg felkért Hobó diplomatikusan átengedte Nagy Ferónak Laborc megformálását.) A sikeres szerep után beindul a nálunk néphagyománynak számító fúrás-faragás és a nyolcvanas évek második felét Bill már szólóelőadóként kezdi el.

Kíséri a Kormorán, a Blues Company aztán saját bandát gyűjt maga köré, melynek tagsága gyakran változik. Lemezeket alig készít, s amiket kiad, azok finoman szólva nem ütik meg a régi színvonalat. Az évek alatt azonban Bill olyan lett, mint a nagy, amerikai blueserek, többnyire régi sikereit adja elő, ezt viszont egy stabil, kemény mag értékeli és veszi. Az utóbbi egy-két évben még új fanokat is megnyert magának ezért nem ritka, hogy koncertjein együtt üvölti a refréneket anyu, apu és a műanyag zenére ráunt tinisrác. Rajta hát, szúrd és vágd, hallgasd a bluesokat, szaggasd a blúzokat!