Bár 2002-ben már volt szerencsém részt venni északi szomszédaink legnagyobb nyári szabadtéri zenés eseményén, a Pohoda Fesztiválon, az idei nyáron mintegy újrakezd?ként vettük célba a Nyugat-Szlovákiában található Trencsény városát. A rendezvény 2002 óta jelent?s átalakuláson esett keresztül, kin?tte a városi placcot és kiköltözött az óriási alapterület?, nagy betonfelületekkel és pontosan nulla darab fával rendelkez? repül?térre. Mindeközben úgy vált Közép-Európa egyik leger?sebb programmal rendelkez? zenei fesztiváljává, hogy meg?rizte azt a kellemes, minden pillanatában élvezhet? hangulatát, amit legjobban maga a Pohoda név (jelentése: nyugalom, biztonság – kb. mint a magzat az anyaméhben) fejez ki. De nézzük a konkrét élményeket – elöljáróban annyit: rettent?en tömény két napon vagyunk túl.
Mindenekel?tt csillagos ötös a beenged?rendszerért, valamint az "ütemes menetrendért", amiben sokkal könnyebb megjegyezni a koncertek kezdési id?pontját és jóval kevesebb az átfedés - ráadásul a legtöbb koncert esetében a 60 perc pont jó (elég). A Stranglers, a Metronomy és a Woven Hand fellépései kimaradtak számunkra, Debrecent?l ugyanis elég messze van Trencsény, így csak a Futureheads nev? zenekar koncertjének felénél értünk oda , egyikünk nemsokára a szegény öreg skót Arctic Monkeys-ának titulálta a zenekart, pedig nem is skótok, csak valahogy olyan, mintha. A szlovák progresszív ?satyák, a Collegium Musicum koncertje pillanatok alatt unalomba fordult, viszont a Zlaty Bazant 1,2 Euroért több mint korrekt, meg az is, ahogy Lakatos Róbert RÉV-je beviszi Nyugat-Szlovákiába a csángót. Ian Brown megkopott énekhangja id?nként már-már zavaróan hamis, a zenekara és Brown szólókarrierjének a számai viszont tökéletes poszt-madchester hangulatba hoztak minket, érdekes, hogy a kísér?zenekar a koncertet keretbe foglaló Stone Roses számokban élt és játszott jól talán a legkevésbé. Ezért még így is jár egy négyötöd. A feszt egyik legkellemesebb új élménye a szlovák Dope Aviators volt, a vonatkozási pontok talán a Bat for Lashes, kevésbé a Goldfrapp, néha a Yeah Yeah Yeahs környékén keresend?k, a három visszafogott el?l álló ember mögött pedig egy nagyhajú és felt?n?en ittas dobos, másnap pedig cd-vásárlás a gitárostól kedvezménnyel. A Klaxonst a társaság egyik tagja sem becsülte túl nagyra el?zetesen, ehhez képest megkapta t?lünk az "egész szórakoztató" címkét. A nekem korábban teljesen kimaradt Friendly Fires pedig az est igazi fénypontja lett, az els? koncert, ahol egyöntet?en táncoltunk. Lehet, hogy Ed Macfairlane énekes manírjai közelr?l nézve nehezen vállalhatóak, de távolról nézve kiváló frontember, elképeszt? éneklési megoldásokkal, ráadásul a zenében a táncos-punkos ütemek alatt végig ott bújik a jó öreg funk. Ez így abszolút jeles. A jamaicai zene egyik doyenjér?l, Max Romeoról nagyon kevés dolgot kell leírni - hihetetlen kondícióban van az ember, kor- és m?fajtársaihoz hasonlóan vérprofi zenészekkel dolgozik és a reggae magasiskolájából válogatja a dalokat. Zenei forradalom nincs, de van sok "rewind", meg persze a végén maga a világsláger Chase The Devil (amit legtöbben az Out of Space cím? Prodidy-számból ismernek, hangmintaként), persze nem végigjátszva, átfolyva máshova. A kísérleti elektronika alapintézményeként számon tartott Autechre befogadására nem maradt energiánk - és a zenekar sem tett meg semmit érte, ez így egy öncélú és gyakorlatilag élvezhetetlen live act volt. A nap záróakkordja az ír Jape, amely nem igazán találja a saját helyét és hangját, viszont egy rettent? szimpatikus zenekar, sajnos kevés megjegyezhet? zenei momentummal. A szombati nap, ha lehet, még melegebb, az itthon a Sziget Fesztiválokról Magic Mirrorként ismert épület (amelyet itt a fesztiválon Dobra Krajinénak neveznek) pedig konkrét szaunává alakult, így csak az ajtóból bírjuk hallgatni a Vivian Girlst, amely leginkább egy infantilis brooklyni gimnáziumi csajpopbanda benyomását kelti - és végülis majdnem az is. A lányok mozgása külön élmény, f?leg igaz ez a sokatmondó nev? Cassie Ramone-ra. A zenekar alighanem részben punkon, részben pedig a 80-as évekbeli noise rockon nevelkedett, és ezt kell? természetességgel és hitelesen interpretálta az 50 fokban. A szenegáli Orchestra Baobab kiválóan teljesítette az "aláfest?zene fröccshöz" funkciót. A New Young Pony Club hajnalra tolódása miatt a nagyszínpadon el?ször Juliette Lewissal találkozunk, akit amúgy már láttunk, most sem kevésbé dögös, de igazán nem köt le senkit. A hét órai kezdet? koncerteknek amúgy is ez a sorsa, sem a freejazzre épít?, sehova sem haladó amerikai Out to Lunch, sem a dj+csaj+gitár felállású angol Belleruche nem nyer nálunk bebocsájtást 5 percnél hosszabb id?re. Ehelyett shopping van, közben belefutunk az Abraham Inc. nev? zenekarba, amelynél new yorkibbat el sem lehetne képzelni - játszhatnának simán a valamelyik metrómegállóban a Lower East Side alatt, kalappal. Hiphop, funk és klarinéttal megszólaltatott klezmer dallamok vidám és jó keveréke ez. A 9 órás id?sávot két markánsan elkülönül? részre osztjuk: a már itthon látott Scissor Sisters kap t?lünk úgy három számot a koncert közepe felé haladva. Perfekt szórakoztatóipari produktum van a színpadon, tökéletesen m?köd? show-val. Az els? olyan nagyszínpados koncert, ahol a kever? mögötti betonplaccon is vigyorgó lányok és fiúk ugrálnak a majdnem vegytiszta diszkóra, különösen megkergülve az I don't feel like dancing-re. Simán megnézném legközelebb végig, viszont át kell mennünk lenyelni egy nehezebb falatot: a These New Puritans a fesztivál legelképeszt?bb dobolásával és az adott pillanatban nehezen emészthet?, de mégis ottmarasztaló és nagyon izgalmas koncertjével fokozta az estét. Ezután újból kettészakadás következett, azonban a rendkívül aktuális kanadai Crystal Castles egyáltalán nem gy?zött meg továbbra sem, s?t, a hatalmas sátorban hátulról nézve kifejezetten riasztó - a tömegben biztos m?ködik, így inkább hatásvadásznak és horrorisztikusnak t?nt. Talán majd egyszer, jobban megismerve a zenekar munkásságát el?zetesen és jobban ráhangolódva a bulira meg tudnak majd gy?zni. Ehhez képest sokkal inkább „ütött” a fesztivál két legintimebb koncertje - meglepetésre a két legnagyobb szabadtéri színpadon, közvetlenül egymás után. A többiek már az elejét?l kezdve José Gonzalezt hallgatták, és érdemes volt átkapcsolódni: az argentín származású svéd singer-songwriter mintha a konyhában játszana, csillogó szem? kollégistalányoknak, közben meg alsóhangon tízezren hallgatják, és ehhez ill?en tiszteleg az ihlet?k el?tt, a zárószám a Joy Division klasszikusa, a Love Will Tear Us Apart volt. Az idei nyár egyik legnagyobb attrakciójának beharangozott The xx pedig még ezt is übereli, konkrétan a "hátborzongatóan szép" jelz? járt végig a fejemben. Azt hihettük közeledve, hogy a nagy beton kifutópálya kiürült a Scissor Sisterst követ?en - de nem, csak egyszer?en mindenhol hátul emberek ültek, és simán átragadt rájuk a színpad bens?séges hangulata. M?ködtek a zenei utalások is, egész egyszer?en gyönyörködtet? volt hallgatni ezeket a befelé forduló dalokat, és hiányérzete volt az embernek a végén. Röviden ismerkedtünk még az izlandi Múm együttessel, amely az ott megszokott sigur rósi melankóliához képest konkrétan der?s, majd zártunk a Leftfielddel. Számunkra ez volt az igazi legenda, a 90-es évek közepén ebbe n?ttünk bele, és azon zenekarok közül, amelyek ebben az id?szakban a technót kivitték a klubokból a stadionokba, Neil Barnes és Paul Daley duója a legkultikusabb - többek között azért is, mert id?ben abbahagyták. A 2010-es visszatér? turné pedig semmi másról nem szól, mint hogy mi, akik akkor nem hallottuk él?ben, most ezt megtehessük. Sokmindenben unikális volt a szcénában a Leftfield, de ebb?l egy most derült ki: ?k a legrakenrollabb zenekar ebb?l a korszakból, ?k tudnak leginkább mit kezdeni egy nagyszínpaddal - a Prodigy-féle m?májerkedés nélkül. A számokban energiától szétcsattanó dobolás van, a szintiken közrem?köd? Adam Wren elképeszt? munkát végez, a legtöbb emblematikus dallamot ? játssza él?ben, de néha basszusgitárt is ragad. A vokálos számokra nagyrészt az eredeti énekesek (m?vésznév szerint: Djum Djum, Earl 16 és Cheshire Cat) jönnek föl, elvégzik a dolgukat, majd elt?nnek a színpad mögött - semmi bohóckodás, pont azt kapjuk, ami kell. A leszálló ágban készült Rhythm and Stealth albumról két szám, a Leftism-r?l pedig majd' az összes - slágerparádé ez, a legnagyobb, az Open Up pedig méltó módon kimarad, hiszen John Lydon nélkül értelmetlen lenne (ett?l még jó lett volna hallani). Id?utazás volt ez, de a legjobb fajtából. Sajnos az egyszerre fellép? Does It Offend You, Yeah így kimaradt, továbbá nem volt er? megvárni a Japandroidsot sem, másnap félezer kilométeres vezetés várt ránk reggel. Azt hiszem, aligha várok újra 8 évet a következ? Pohodára, f?leg, ha továbbra is ilyen kurrens és izgalmas zenei programmal állnak el?. És azt se feledjük el, hogy Trencsény egy igazán kedves város, a koncertdömping közepette megér legalább egy, de inkább több sétát.