Bár 2002-ben már volt szerencsém részt venni északi szomszédaink legnagyobb nyári szabadtéri zenés eseményén, a Pohoda Fesztiválon, az idei nyáron mintegy újrakezdőként vettük célba a Nyugat-Szlovákiában található Trencsény városát. A rendezvény 2002 óta jelentős átalakuláson esett keresztül, kinőtte a városi placcot és kiköltözött az óriási alapterületű, nagy betonfelületekkel és pontosan nulla darab fával rendelkező repülőtérre. Mindeközben úgy vált Közép-Európa egyik legerősebb programmal rendelkező zenei fesztiváljává, hogy megőrizte azt a kellemes, minden pillanatában élvezhető hangulatát, amit legjobban maga a Pohoda név (jelentése: nyugalom, biztonság – kb. mint a magzat az anyaméhben) fejez ki. De nézzük a konkrét élményeket – elöljáróban annyit: rettentően tömény két napon vagyunk túl.
Mindenekelőtt csillagos ötös a beengedőrendszerért, valamint az "ütemes menetrendért", amiben sokkal könnyebb megjegyezni a koncertek kezdési időpontját és jóval kevesebb az átfedés - ráadásul a legtöbb koncert esetében a 60 perc pont jó (elég). A Stranglers, a Metronomy és a Woven Hand fellépései kimaradtak számunkra, Debrecentől ugyanis elég messze van Trencsény, így csak a Futureheads nevű zenekar koncertjének felénél értünk oda , egyikünk nemsokára a szegény öreg skót Arctic Monkeys-ának titulálta a zenekart, pedig nem is skótok, csak valahogy olyan, mintha. A szlovák progresszív ősatyák, a Collegium Musicum koncertje pillanatok alatt unalomba fordult, viszont a Zlaty Bazant 1,2 Euroért több mint korrekt, meg az is, ahogy Lakatos Róbert RÉV-je beviszi Nyugat-Szlovákiába a csángót. Ian Brown megkopott énekhangja időnként már-már zavaróan hamis, a zenekara és Brown szólókarrierjének a számai viszont tökéletes poszt-madchester hangulatba hoztak minket, érdekes, hogy a kísérőzenekar a koncertet keretbe foglaló Stone Roses számokban élt és játszott jól talán a legkevésbé. Ezért még így is jár egy négyötöd. A feszt egyik legkellemesebb új élménye a szlovák Dope Aviators volt, a vonatkozási pontok talán a Bat for Lashes, kevésbé a Goldfrapp, néha a Yeah Yeah Yeahs környékén keresendők, a három visszafogott elől álló ember mögött pedig egy nagyhajú és feltűnően ittas dobos, másnap pedig cd-vásárlás a gitárostól kedvezménnyel. A Klaxonst a társaság egyik tagja sem becsülte túl nagyra előzetesen, ehhez képest megkapta tőlünk az "egész szórakoztató" címkét. A nekem korábban teljesen kimaradt Friendly Fires pedig az est igazi fénypontja lett, az első koncert, ahol egyöntetűen táncoltunk. Lehet, hogy Ed Macfairlane énekes manírjai közelről nézve nehezen vállalhatóak, de távolról nézve kiváló frontember, elképesztő éneklési megoldásokkal, ráadásul a zenében a táncos-punkos ütemek alatt végig ott bújik a jó öreg funk. Ez így abszolút jeles. A jamaicai zene egyik doyenjéről, Max Romeoról nagyon kevés dolgot kell leírni - hihetetlen kondícióban van az ember, kor- és műfajtársaihoz hasonlóan vérprofi zenészekkel dolgozik és a reggae magasiskolájából válogatja a dalokat. Zenei forradalom nincs, de van sok "rewind", meg persze a végén maga a világsláger Chase The Devil (amit legtöbben az Out of Space című Prodidy-számból ismernek, hangmintaként), persze nem végigjátszva, átfolyva máshova. A kísérleti elektronika alapintézményeként számon tartott Autechre befogadására nem maradt energiánk - és a zenekar sem tett meg semmit érte, ez így egy öncélú és gyakorlatilag élvezhetetlen live act volt. A nap záróakkordja az ír Jape, amely nem igazán találja a saját helyét és hangját, viszont egy rettentő szimpatikus zenekar, sajnos kevés megjegyezhető zenei momentummal. A szombati nap, ha lehet, még melegebb, az itthon a Sziget Fesztiválokról Magic Mirrorként ismert épület (amelyet itt a fesztiválon Dobra Krajinénak neveznek) pedig konkrét szaunává alakult, így csak az ajtóból bírjuk hallgatni a Vivian Girlst, amely leginkább egy infantilis brooklyni gimnáziumi csajpopbanda benyomását kelti - és végülis majdnem az is. A lányok mozgása külön élmény, főleg igaz ez a sokatmondó nevű Cassie Ramone-ra. A zenekar alighanem részben punkon, részben pedig a 80-as évekbeli noise rockon nevelkedett, és ezt kellő természetességgel és hitelesen interpretálta az 50 fokban. A szenegáli Orchestra Baobab kiválóan teljesítette az "aláfestőzene fröccshöz" funkciót. A New Young Pony Club hajnalra tolódása miatt a nagyszínpadon először Juliette Lewissal találkozunk, akit amúgy már láttunk, most sem kevésbé dögös, de igazán nem köt le senkit. A hét órai kezdetű koncerteknek amúgy is ez a sorsa, sem a freejazzre építő, sehova sem haladó amerikai Out to Lunch, sem a dj+csaj+gitár felállású angol Belleruche nem nyer nálunk bebocsájtást 5 percnél hosszabb időre. Ehelyett shopping van, közben belefutunk az Abraham Inc. nevű zenekarba, amelynél new yorkibbat el sem lehetne képzelni - játszhatnának simán a valamelyik metrómegállóban a Lower East Side alatt, kalappal. Hiphop, funk és klarinéttal megszólaltatott klezmer dallamok vidám és jó keveréke ez. A 9 órás idősávot két markánsan elkülönülő részre osztjuk: a már itthon látott Scissor Sisters kap tőlünk úgy három számot a koncert közepe felé haladva. Perfekt szórakoztatóipari produktum van a színpadon, tökéletesen működő show-val. Az első olyan nagyszínpados koncert, ahol a keverő mögötti betonplaccon is vigyorgó lányok és fiúk ugrálnak a majdnem vegytiszta diszkóra, különösen megkergülve az I don't feel like dancing-re. Simán megnézném legközelebb végig, viszont át kell mennünk lenyelni egy nehezebb falatot: a These New Puritans a fesztivál legelképesztőbb dobolásával és az adott pillanatban nehezen emészthető, de mégis ottmarasztaló és nagyon izgalmas koncertjével fokozta az estét. Ezután újból kettészakadás következett, azonban a rendkívül aktuális kanadai Crystal Castles egyáltalán nem győzött meg továbbra sem, sőt, a hatalmas sátorban hátulról nézve kifejezetten riasztó - a tömegben biztos működik, így inkább hatásvadásznak és horrorisztikusnak tűnt. Talán majd egyszer, jobban megismerve a zenekar munkásságát előzetesen és jobban ráhangolódva a bulira meg tudnak majd győzni. Ehhez képest sokkal inkább „ütött” a fesztivál két legintimebb koncertje - meglepetésre a két legnagyobb szabadtéri színpadon, közvetlenül egymás után. A többiek már az elejétől kezdve José Gonzalezt hallgatták, és érdemes volt átkapcsolódni: az argentín származású svéd singer-songwriter mintha a konyhában játszana, csillogó szemű kollégistalányoknak, közben meg alsóhangon tízezren hallgatják, és ehhez illően tiszteleg az ihletők előtt, a zárószám a Joy Division klasszikusa, a Love Will Tear Us Apart volt. Az idei nyár egyik legnagyobb attrakciójának beharangozott The xx pedig még ezt is übereli, konkrétan a "hátborzongatóan szép" jelző járt végig a fejemben. Azt hihettük közeledve, hogy a nagy beton kifutópálya kiürült a Scissor Sisterst követően - de nem, csak egyszerűen mindenhol hátul emberek ültek, és simán átragadt rájuk a színpad bensőséges hangulata. Működtek a zenei utalások is, egész egyszerűen gyönyörködtető volt hallgatni ezeket a befelé forduló dalokat, és hiányérzete volt az embernek a végén. Röviden ismerkedtünk még az izlandi Múm együttessel, amely az ott megszokott sigur rósi melankóliához képest konkrétan derűs, majd zártunk a Leftfielddel. Számunkra ez volt az igazi legenda, a 90-es évek közepén ebbe nőttünk bele, és azon zenekarok közül, amelyek ebben az időszakban a technót kivitték a klubokból a stadionokba, Neil Barnes és Paul Daley duója a legkultikusabb - többek között azért is, mert időben abbahagyták. A 2010-es visszatérő turné pedig semmi másról nem szól, mint hogy mi, akik akkor nem hallottuk élőben, most ezt megtehessük. Sokmindenben unikális volt a szcénában a Leftfield, de ebből egy most derült ki: ők a legrakenrollabb zenekar ebből a korszakból, ők tudnak leginkább mit kezdeni egy nagyszínpaddal - a Prodigy-féle műmájerkedés nélkül. A számokban energiától szétcsattanó dobolás van, a szintiken közreműködő Adam Wren elképesztő munkát végez, a legtöbb emblematikus dallamot ő játssza élőben, de néha basszusgitárt is ragad. A vokálos számokra nagyrészt az eredeti énekesek (művésznév szerint: Djum Djum, Earl 16 és Cheshire Cat) jönnek föl, elvégzik a dolgukat, majd eltűnnek a színpad mögött - semmi bohóckodás, pont azt kapjuk, ami kell. A leszálló ágban készült Rhythm and Stealth albumról két szám, a Leftism-ről pedig majd' az összes - slágerparádé ez, a legnagyobb, az Open Up pedig méltó módon kimarad, hiszen John Lydon nélkül értelmetlen lenne (ettől még jó lett volna hallani). Időutazás volt ez, de a legjobb fajtából. Sajnos az egyszerre fellépő Does It Offend You, Yeah így kimaradt, továbbá nem volt erő megvárni a Japandroidsot sem, másnap félezer kilométeres vezetés várt ránk reggel. Azt hiszem, aligha várok újra 8 évet a következő Pohodára, főleg, ha továbbra is ilyen kurrens és izgalmas zenei programmal állnak elő. És azt se feledjük el, hogy Trencsény egy igazán kedves város, a koncertdömping közepette megér legalább egy, de inkább több sétát.