Szlovákia legnagyobb fesztiválja híresen a nyugalom „szigete”. Nem volt ez másképp idén sem: tágas terek, bármiféle feszültség teljes hiánya, harmónia és lehetőség arra, hogy az ember igazán arra figyeljen, ami ilyenkor fontos: az önfeledt zenehallgatásra, a látványból és a boldog emberekből nyerhető feltöltődésre, az élménygyűjtésre. Nem véletlen a név: a „pohoda” szlovákul a nyugalmat, a biztonságot, a fejlődő magzat védettségét fejezi ki (ahogy arra a fesztivál logoja is utal).

Látványosan laza emberek tehát mindenfelé, ahogy azt lassan már megszokjuk, hiszen a csapat egy része már negyedjére veszi birtokba Trencsént, ezt a kedves, egy egykori magyar várral megkoronázott és impozáns óvárossal rendelkező nyugat-szlovák települést, vagyis annak eldugott kis kempingjét a Vág folyó szigetén, amelyet – úgy tűnik – szerencsére még mindig nem fedeztek fel maguknak a fesztiválozók. Mi itt térünk nyugovóra éjszakánként, itt ugyanis van árnyék, amely a trencséni reptéren, a fesztivál helyszínén ritka adottság, fát például egyet sem találunk. Ezen kívül a reptér csupa előnnyel jár: elképesztően tágas, sok helyen betonozott (a nagyszínpad nézőtere például szinte teljes egészében az) és a szervezők szempontjából is jól építhető ki rajta a fesztivál infrastruktúrája. A Pohodára ráadásul egyszerre legfeljebb harmincezer embert engednek be, tehát zsúfoltsággal egyáltalán nem találkozunk, az ember kényelmesen átér bárhonnan bárhova, a koncertek pedig a nagyobb színpadokon ütemes váltásban, egész órakor kezdődnek, tehát nagyon jól tervezhető a program, és a köztes pihenés is, amelyhez rengeteg már-már tábori ellátó hangulatú söröspult, néhány kisebb borkimérés és számos különböző ételárusító hely biztosítja a napi betevőt. Igen, nem véletlenül maradt ki: tömény italt egyáltalán nem lehet kapni a Pohodán – csöndben hozzáteszem, hogy műanyag palackban vélhetően elég sokan nemes egyszerűséggel behozzák.

A helyszínt megismerve térjünk a lényegre, a Pohoda ugyanis az összes aranyosság, a kiváló szolgáltatások, a kedves napközbeni programok és a nagy halom attrakció ellenére is nagyon kiemelten a zenéről, a jó zenéről szól. Sokkal inkább, mint az itthoni fesztiválok. Jellemzően jó a hangzás, méltóak a körülmények, a program pedig szinte mindig tartalmaz egy-két legendát, jópár abszolút aktuális fellépőt, továbbá felfedezésre váró csemegéket. A stíluskavalkád majdnem végtelen: tulajdonképpen kemény rock és metal nincs, minden más van a világzenétől a melankolikus rockon át a dubstepig. Fontos észrevétel még, hogy a magyar felhozatallal szemben a Pohodán nincsenek ott minden évben ugyanazok a szlovák zenekarok, egy-egy formációt legfeljebb 2-3 évente léptetnek fel, így nem válik mókuskerékké számukra se – a közönség ezt meg is hálálja, általában óriási siker az ismertebb hazai együttesek fellépése.

Természetesen mi elsősorban azokra a nemzetközi fellépőkre voltunk kíváncsiak, akik itthon valamiért kimaradtak idén, vagy úgy általában eddig – vagy nem maradnak ki, csak tudjuk, hogy a Pohodán jobb megnézni őket. A fesztivál kvázi „nulladik” napján, csütörtökön így elsősorban a nagyszínpadot céloztuk be. Itt rögtön érdemes megint egy kitérőt tenni: mifelénk sosem látni ilyet, északi szomszédainknál bevett szokás, hogy akár a nagyszínpadon is komolyzenét hallunk – melyet több ezer fesztiválozó hallgat átéléssel a reptér betonján ülve, majd tapsol vissza felállva. Érkezésünkkor éppen a Győri Filharmonikusok játszották Peter Breiner szlovák táncait. Ezzel azt hiszem, le is tudunk mindent, amit bármilyen esetleges magyar-szlovák feszültségről kérdezne az olvasó – talán nem kell mondani, hogy ilyen fel sem merül. Az első „megszokott” koncert pedig a brit Kaiser Chiefsé. A művészeti főiskolásokból álló, cizellált Franz Ferdinanddal nagyjából egy korszakban feltűnt, de annál jóval egyszerűbb eszközöket használó, mondhatni, lényegesen „prolibb” zenekar sosem volt a szívem csücske, de be kell látni, hogy a slágerek élőben kiválóan működnek, a gitárok feszesen szólnak, Ricky Wilson énekes pedig kirobbanó formában van, mintha le is fogyott volna. Leglátványosabb akciója, amikor leszalad a színpadról és a nézőteret oldalról határoló nagy betonelemek egyikére kapaszkodik fel sokadik kísérletre, hogy aztán onnan énekeljen percekig (a koncert értékelése: 7/10). Az átszerelések alatt nézelődünk, a tavalyi Campus-fellépő N.O.H.A. ezúttal kimarad, becsúszik viszont egy cirka negyed óra a Major Lazer fellépéséből. A menő amerikai dj, Diplo által létrehozott dancehall, electro és moombahton elemeket keverő produkció maximálisan mai és rendkívül hatásvadász, olcsó elemekkel is tarkított de mégis nagyon működőképes és még az én fülemnek is élvezhető showt nyomott az Arénában (7,5/10). A nap záróakkordja és legjobban várt koncertje a kilencvenes évek első felét meghatározó The Smashing Pumkinsé – de hamar kiderül, hogy ez egyben a legnagyobb csalódás is. A kora esti sajtókonferencián állítólag még nagyon barátságos, jókedvű Billy Corgan a színpadon mintha teljesen magába (és sáljába) zárkózna, nem működik a kémia a zenésztársakkal sem, a koncert enervált, korszakalkotó slágerek maradnak ki. Corgan pedig mintha érezné mindezt, egyre kevésbé kommunikál a közönséggel, mintha félne is tőlünk és be akarná fejezni a koncertet – amit aztán talán a kelleténél később  tesz meg, de sokan nem is várják meg. Az energikusság hiányáért a 0. nap miatt alacsonyabbra vett hangerő is felelős lehetett, de a többit nehéz lenne másra fogni (5/10).

A második napunkon már teljes üzemben működnek a programhelyszínek, egyben nehezítve is a választást. Érintőlegesen több koncerttel is találkozunk, itt azonban csak a négy legizgalmasabbat emelném ki. Időben az első az amerikai születésű, de Európában élő, még csak 25 éves énekesnő, Maïa Vidal fellépése volt. Bár olvastam már róla, inkább ráérzésre gondoltam, hogy bele kellene nézni, az első feléről azonban Kate Nash sajtókonferenciája miatt lemaradtunk – és kis híján a másodikról is, mert elég nehezen lehetett beférni az Europa névre hallgató sátorba. Kár lett volna. Egy tündéri és természetes szőke lány a szomszédból, aki fantasztikusan bánik a hangjával, játszik vele, loopolja, közben magához öleli képzeletben az egész közönséget, vagy éppen az anyukáját, amikor róla énekli melankolikus, kicsit befelé figyelő, egyben nagyon mély dalait. Két alázatos és vérprofi kísérőzenész, akik a samplertől a trombitán át a dobokig mindenfélén játszanak. És, végezetül, egy meghatott közönség, aki egyáltalán nem akarta leengedni Vidalt a színpadról (9/10). És, hogy jöjjön a slusszpoén, Maïa annak idején amerikában egy csajpunk zenekarban kezdte a karrierjét – szemben pedig a már említett Kate Nash áll, aki pont a zongorás szomszéd lány imidzsét cserélte le mostanra a vadóc, mérges kamaszéra, aki már a korábbi gondolatait is csak kiabálva tudja a környezete tudomására hozni. A színpadon rajta kívül 3 további csaj, az arculat egyértelműen a Breederst, esetleg a Hole-t idézi, a régi lemezek könnyed dalai is kétszeresre gyorsítva ebben a nyers hangszerelésben szólnak. Elbűvölőnek már kevésbé lehetne nevezni, viszont nagyon hatásos és mindent összevetve tök szórakoztató koncert (7,5/10). Adunk magunknak egy óra szünetet, fűbenüléssel, hogy rámelegítsünk a 2012-es év egyik legjobb kritikákat kapó zenekarára, a londoni székhelyű Django Djangora. A bemutatkozó album sok helyen az év legjobbjai között szerepelt, nekem is nagy kedvencem, a videók alapján pedig a koncertek elég jól visszaadják a lemez különleges, sok-sok ütőhangszerrel, néha afro-ritmusokkal, néha a Beatles pszichedelikus korszakát vagy a Stone Rosest idéző vokálokkal színezett zenéjét. A valóság azonban minden várakozást túlszárnyal: egy pillanatig sem unalmas, végigtáncolható, nagyon tartalmas, vérprofi ámde mégsem steril 60 percet kapunk, ahol gyakorlatilag a lemezt hallgatjuk végig, hifi minőségben, de mégis hús-vér emberek által előadva, élőben. Ez így volt tökéletes, ahogy volt (10/10). A viszonylag könnyen ehető Django Django után nyilvánvaló volt, hogy a szupergruppnak tökéletesen beillő Atoms For Peace jóval nehezebb falat lesz. Thom Yorke, a Radiohead frontembere a korábbi szólólemezével (The Eraser) megkezdett kísérletező, folyamatzenés, sokszor már-már ritmikátlanul lüktető (micsoda ellentmondás), maga elé mantrázott szövegekre épített és a szó popzenei értelmében vett katarzisokat nélkülöző zenei világot folytatta ebben a formációban, melynek élő koncertje egy egészen elképesztően komplex zenei élmény, néha azonban az ember elbírna több direktséget, több „magyarázatot” – melyet leginkább csak a basszusokat egészen kivételes minőségben és jól felismerhető stílusban hozó Flea (Red Hot Chili Peppers) szolgáltat nekünk. A koncertet rágóssága ellenére sem lehetett otthagyni, és bármikor újra odaállnék meghallgatni (8.5/10).

Utolsó nap, szombaton az addigi zenei élményektől feltöltődve inkább úgy döntöttünk, hogy lazára vesszük a tempót. Póló- és szuvenírvásárlás, meleg ebéd, fröccs a fűben, koncertek pedig egy ideig max a távolból – leszámítva a ritmusszekcióját vesztve gyakorlatilag igénytelen haknira megérkező, pontozhatatlanul rossz barcelonai Che Sudakát. Az első együttes, amelyre komolyabban odafigyelünk, az észt Ewert and the Two Dragons. Jól tesszük, mert később kiderül, hogy megszervezték számunkra az interjút velük, ahova nem árt felkészülten érkezni (az interjú hamarosan olvasható lesz!). Azt mindenesetre megállapítjuk, hogy a megfontolt, melankolikusan építkező, sokszor akusztikus elemeket használó rockot játszó északiak zenéje kiválóan megy a Trencsén környéki dombokat megvilágító naplementéhez (7,5/10). A brazil jazz-doyen Hermeto Pascoal kissé kaotikus fellépését félbeszakítja a már említett interjú, így aztán az esti kínálatból a következő, amire rendesen odaérünk, az angol Bonobo, azaz Simon Green és épp most hat tagú zenekara. Sokat éri az a vád, hogy egyszerűen túl szép, túl kiszámítható, túl megírt a zene, akár lemezen, akár élőben. A kép azért ennél árnyaltabb, időnként egészen komoly basszusok jönnek a gépekből, az élő hangszerek szerepe is folyamatosan változik. Green egészen elemi intenzitással dolgozza végig a koncertet, hol a samplereket nyomogatja, hol basszusgitárt vesz a kezébe és azt effektezi. A koncert többször is elmozdul a downtempo-klisék világából, hogy aztán megnyugtatva a közönséget, vissza-visszatérjen oda (7/10). A koncert végeztével a Nagyszínpad felé indulunk, hogy megnézzük a fesztivál címlaparcát, a nárcisztikus ausztrál szívtiprót, Nick Cave-et és zenekarát, a szinte egységesen megőszült (időnként bajszos, netán szakállas), kipróbált zenészekből álló Bad Seeds-et. Tudni kell, hogy Nick Cave munkássága egyáltalán nem férkőzött be az életembe, néhány dalt, egy-két lemezt persze hallottam, de gyakorlatilag szűz füllel és várakozások nélkül mentem a koncertre. Mindehhez képest nagyon kellemesen csalódtam: egy egészen elképesztő karmával rendelkező frontembert láttam, tökéletes énekléssel, főállású sármőrként, folyamatosan az első sor előtt és fölött, mindig meglebbentve valaki előtt, hogy ez a dal most épp neki, vagy róla szól, aztán hirtelen hátat fordítva. Ja, és mindez a legkevésbé sem unalmasan. (8,5/10). A békés hazatérés előtt még belehallgattunk a brazil elektronikus guru, Amon Tobin Two Fingers név alatt futó dj-szettjébe, ami egy folyamatosan vibráló, változó tempójú, egyébként élvezetes broken beat-szerűség volt, de ahhoz már nem volt elég, hogy segítsen nekünk legyőzni a fáradtságot. Viszlát Pohoda Fesztivál, jövőre újra találkozunk.