A Debreceni Egyetemi Színházban nem csupán az egyetem minden hallgatója számára nyitott (főként játékos önismereti, koncentrációt fejlesztő) tréningeket tartunk és magyar, illetve idegen nyelvű előadásokat, performanszokat készítünk. Az egyetemen eltöltött idő maximális kihasználására törekszünk, mindenféle kulturális tevékenységet támogatunk: rendszeresen tart műhelymunkákat nálunk a LÉK (Lehetnék Én is Költő), olykor megfordul a DEIK (Debreceni Irodalmi Kör), s más, spontánul szerveződő csoportok felolvasásainak, irodalmi művek megzenésítésének is örömmel helyet biztosítunk az alagsori termünkben.

Ez a fekete függönyökkel körbeaggatott semleges tér – mely szerényen kebelez be egy zongorát, egy kisméretű díszlet- és kosztümraktárt, no meg a rendkívül fontos mosdókagylót, ami mellett lassan már egy éve érezzük kiégett vízforralónk szörnyű, mélységesen torokkaparó hiányát – könnyedén otthonossá varázsolható. Időnként arra vetemedünk (s csatlakozhat is hozzánk bárki), hogy némi rágcsával felszerelkezve, párnák és nagyméretű szivacsok közé befészkelve magunkat élménybeszámolókat, elméleti előadás határát súroló prezentációkat hallgassunk végig a legfrissebb színházi trendekről, fesztiválokról, struktúrákról. A 2013-as tavaszi félévben például a színház határterületén létező új cirkuszt mutatta be Sándor Zita.

Mi is az „új cirkusz”? A fogalom tisztázásban Zitának egy, az Európai Unió által támogatott programban, az Unpack The Arts nevű, néhány napos, cirkuszfesztiválok mellé szervezett rezidencián szerzett információk voltak segítségére. A klasszikus cirkuszi előadásról mindenkinek van egy többé-kevésbé jól körülírható elképzelése (élménye): rövid szakaszokból álló kompozíció, különbféle mesterségű cirkuszosok mutatják be produkcióikat egy kiszámítható koreográfiát követve. A szekvenciák akár állatokat, akár embereket vonultatnak fel, azonos hangoltságúak; belső ritmusuk megegyező, lépcsőzetesen épülnek fel, a legnagyobb, legütősebb mutatvány felé haladva. Ezzel a struktúrával szembefordulva határozza meg magát az új cirkusz. A 60-as években szociális jelenségekre, problémákra reagálva hoztak létre cirkuszi előadásokat olyan alkotók, akik nem rendelkeztek cirkuszi társulattal és nem feltétlenül a cirkusz világából érkeztek (Jean-Baptiste Thierrée). A nomád létmód, a társadalmi hierarchiákat figyelmen kívül hagyó, 360°-ban elhelyezkedő nézőtér, illetve a hangsúlyosan közösségi produkciós munka megfelelő terepnek bizonyult az újfajta igényekre és körülményekre való válaszok keresésére. Így történt, hogy az új cirkuszból kiszorultak az állatok, helyette megjelent a narratív szál: jellegzetes karakterrel bíró szereplők adtak elő történeteket, a cirkuszi elemek nem céljai, hanem eszközei lettek az előadásoknak. A 90-es években a karakterek és a történetek is felbomlottak, egyre erősebb lett az absztrakció – ezt nevezzük kortárs cirkusznak.

Napjainkban mind a három cirkuszi forma egyszerre létezik, egymásra is hatással vannak. A DESZ-teremben tartott bemutató során megnéztünk néhány rövid felvételt az új cirkusz ősének számító Archaos munkájából – előadásaik a 70-es évek Mad Max-hangulatát idézték, az előadók egy óriási arénában, porban és sárban, harsány nevetések és üvöltözések között, szakadt ruhában, motorokkal vagy mezőgazdasági gépekkel ügyességi, akrobatikus számokat hajtottak végre vagy éppen gyújtották fel ruhájukat. A mocskosnak és vadnak tűnő jelenetek után sokkal költőibb részleteket is megnéztünk, például a szintén „ősinek” számító, kizárólag akrobatikára szakosodó Les Arts Sauts-tól, vagy a ma is aktív, talajtechnikában profi Les 7 doigts de la main-től. Az „urban circust” űző Circolombia vagy Cirque Mandinque street artot, rapet és hip-hopot cirkusszal keverő, nagy tömeget színvonalasan szórakoztató előadásai rendkívül dinamikusnak és izgalmasnak tűntek, míg Jeanne Mordoj furcsa eszközei kifejezetten bizarr hatást keltettek. Azt is megtudtuk, hogy magyar művészek is jeleskednek új cirkuszi produkciók létrehozásában: Schilling Árpád például a francia cirkusziskola növendékeinek vizsgaelőadását megrendezve úttörő lett a „dry circus” vonalon (az előadók kizárólag az ügyességi feladatokra koncentrálnak, lehántanak minden színházi réteget az előadásról), Nagy József 1995-ös, Le Cri du Caméléon című rendezése pedig egyenesen a kortárs cirkusz kezdőpontjának tekinthető. 

A rengeteg új információ, a felvételek, a cirkuszművészek technikai és művészi oktatásáról hallottak nagy kedvet csináltak új cirkuszi produkciók megtekintéséhez, (milyen kár, hogy élőben csak Budapesten láthatunk ilyet, idén például a szintén szóba került Philippe Ménard lép majd fel a Trafóban). Egyelőre azonban ezzel a rövid kóstolóval kellett beérnünk, s izgatottan várjuk a legközelebbi hasonló bemutatót, beszélgetést – amire mindenkit szeretettel várunk. Csupán a DESZ facebook oldalát kell like-olni vagy a www.deszinhaz.hu –ra ellátogatni időnként, ott megtalálhatóak az aktuális programok.