A Hatvani István Szakkollégium küldöttsége október 21-27. között Erdélyben járt. Az út elsõdleges célja az volt, hogy megismerkedhessünk más szakkollégiumokkal – így a kapcsolódási pontok megtalálása után – a hálózatépítés határokat átívelve, nemzetközi szintéren jöhetett létre. S reméljük: a jövõben ez tovább folytatódhat. 

A Debreceni Egyetem falain belül mûködõ Hatvani István Szakkollégium nagy és jelentõs múltra tekint vissza. Tehetséges diákok százainak adott már lehetõséget arra, hogy elinduljanak a tudományok útján, s mindeközben egy összetartó közösséghez is tartozhassanak. A szakkollégiumnak többnek kell lennie, mint egy egyszerû tehetséggondozási programnak: mindig is igyekezett magas színvonalon megteremteni egy olyan inspiratív környezetet, ahol a tudományosság és a közösségi élet egymást felerõsítik. Ennek a tendenciának a jövõben is folytatódnia kell, így ez az utazás egy olyan hagyományteremtõ kezdeményezés, mely a szakkollégium céljait és kezdeményezéseit hivatott megerõsíteni és segíteni. Hiszen csak más szakcsoportokkal együttmûködve fejlõdhetünk olyan intézménnyé, ahol a tudományokban jártas, társadalmilag érzékeny és jól informált fiatal értelmiségi-képzés mellett lehetségessé válhat az önkiteljesedést a közösségi életben. 

Utunk elsõ állomása a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem volt, ahol megismerkedhettünk a Janus Pannonius és a Fényes Elek Szakkollégiumokkal. Majd tovább haladtunk Kolozsvárra, ahol a Mikó Imre Szakkollégium diákjai láttak vendégül bennünket. Végül a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen mûködõ Bölöni Farkas Sándor Szakkollégium hallgatóinak élvezhettük vendégszeretetét. Tanulságosak voltak ezek az együttlétek, hiszen – ha csupán pillanatokra is – de beleláthattunk más intézmények mibenlétébe és életébe. A határontúli szakkollégiumok ugyanis nehéz helyzetben vannak, ezek az intézményrendszerek az állam és az egyetem által sok esetben nincsenek elismerve s támogatva. Ugyanakkor – s talán pont emiatt – mégis igazán példaértékû és követendõ az a minta, amit létrehoztak és létrehoznak mindmáig, hiszen így teremtõdhet meg egy teljesen alulról végbemenõ önszervezõdés a döntésbeli szabadságban, a diákok által felépített szakcsoportokban. Ahol megvannak a feladatok, a célok, s mindez párosul egy tettre rész, jó közösséggel, akik segíteni akarják az innovációt. A találkozások alkalmával közös beszélgetések, eszmecserék, viták és ötletelések részesei lehettek az ottlévõk. Sok kapcsolódási pont felfejtése történt meg: így a közös pályázatok, kirándulások, kiadványok, tudományos projektek is szóba kerültek.  Reméljük a közeljövõben már ezekrõl tudósíthatunk.

Természetesen a hálózatépítés mellett fontos szempont volt, hogy a környék – így a Partium, az Erdélyi-medence és Székelyföld – nevezetességeit és meseszép tájait bejárjuk. Hol a kisbuszunkkal, hol gyalogszerrel, hol lovaskocsikázás közben. Szavakba nem lehet kifejezni azt a vendégszeretet, gondoskodást, kedvességet, amit kaptunk, s nem lehet kifejezni a táj szépségét sem. „Az utazásban idõnként a helyváltoztatás a legjobb élmény. Ahogy megy a táj, ahogy együtt vagy a helyiekkel, ahogy múlik az idõ. Igazából mindegy, milyen körülmények között, csak haladj.” A puliszka, az örmény hurutos leves, a csorba leves, az áfonya pálinka íze a proust-i értelembe vett madeleine sütemény hatásához fogható. S ebben az emlékezésben – amit azért teszünk, mert ezeket felidézve képessé válunk valamit valamiként megérteni a jelenben – tudunk most is válni és lenni valakivé. Nehéz kiemelni egy-egy momentumot, így a küldöttség néhány tagját kértem, hogy elevenítse fel a számára legszebb élményt. „Utunk során egyszer megálltunk egy völgyben, a lovaskocsikázás közben, hogy közelebbrõl is szemügyre vehessünk egy borszéki forrást. A forrásnál sokan voltak. Találkoztunk egy bácsival. Bemutatkozott. Elmondta, hogy szíjgyártóként él Lövétén. Hogy 1939. július 30-án született, vasárnap, a nagymise alatt. Hogy negyvenhét éve él együtt a feleségével. S egyszercsak elkezdett énekelni, gyönyörû népdalokat. Abban a pillanatban visszahozott valamit, valamit ami elmúlt. Még most is emlékszem a színekre és a fényekre, ahogy ez a bácsi, ott a forrásnál csak nekünk énekel. Egyszerre mélységesen szomorú, s ugyanakkor felemelõen szép. Talán ez az a pillanat, amit ki tudnék emelni az utazásból.” – mondja Biró Vivien. 

„Számomra az volt a legmeghatározóbb élmény, amikor a széki kalapkészítõnél, Zsuzsika néninél jártunk. Elmondta, hogyan készíti – csupán kézi munkával – a széki kalapokat. Természetes alapanyagokból készülnek, jól használhatóak, szépen mutatnak és rendkívül gondos és idõigényes munkával elõállítottak, egy olyan picinyke közösségben, amely egy nagyon különleges tudást õriz meg számunkra.” – emlékszik vissza Pálóczi Alexandra. S még mennyi mindenre emlékezhetnénk vissza és eleveníthetnénk fel. Hiszen ez az egy, Erdélyben töltött hét nem múlt el, ez az egy hét van, az összes élményanyagával együtt, bennünk és általunk él tovább. A hálózatépítés sikeres volt, s azt kívánom a Hatvani István Szakkollégiumnak, hogy a tapasztalatokat beépítve legyen egy olyan tudás vára, amelyre méltán büszkék lehetünk. Hiszen – ahogy a szlogen is mondja – „Jó tudni.”