A Hatvani István Szakkollégium küldöttsége október 21-27. között Erdélyben járt. Az út elsődleges célja az volt, hogy megismerkedhessünk más szakkollégiumokkal – így a kapcsolódási pontok megtalálása után – a hálózatépítés határokat átívelve, nemzetközi szintéren jöhetett létre. S reméljük: a jövőben ez tovább folytatódhat. 

A Debreceni Egyetem falain belül működő Hatvani István Szakkollégium nagy és jelentős múltra tekint vissza. Tehetséges diákok százainak adott már lehetőséget arra, hogy elinduljanak a tudományok útján, s mindeközben egy összetartó közösséghez is tartozhassanak. A szakkollégiumnak többnek kell lennie, mint egy egyszerű tehetséggondozási programnak: mindig is igyekezett magas színvonalon megteremteni egy olyan inspiratív környezetet, ahol a tudományosság és a közösségi élet egymást felerősítik. Ennek a tendenciának a jövőben is folytatódnia kell, így ez az utazás egy olyan hagyományteremtő kezdeményezés, mely a szakkollégium céljait és kezdeményezéseit hivatott megerősíteni és segíteni. Hiszen csak más szakcsoportokkal együttműködve fejlődhetünk olyan intézménnyé, ahol a tudományokban jártas, társadalmilag érzékeny és jól informált fiatal értelmiségi-képzés mellett lehetségessé válhat az önkiteljesedést a közösségi életben. 

Utunk első állomása a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem volt, ahol megismerkedhettünk a Janus Pannonius és a Fényes Elek Szakkollégiumokkal. Majd tovább haladtunk Kolozsvárra, ahol a Mikó Imre Szakkollégium diákjai láttak vendégül bennünket. Végül a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen működő Bölöni Farkas Sándor Szakkollégium hallgatóinak élvezhettük vendégszeretetét. Tanulságosak voltak ezek az együttlétek, hiszen – ha csupán pillanatokra is – de beleláthattunk más intézmények mibenlétébe és életébe. A határontúli szakkollégiumok ugyanis nehéz helyzetben vannak, ezek az intézményrendszerek az állam és az egyetem által sok esetben nincsenek elismerve s támogatva. Ugyanakkor – s talán pont emiatt – mégis igazán példaértékű és követendő az a minta, amit létrehoztak és létrehoznak mindmáig, hiszen így teremtődhet meg egy teljesen alulról végbemenő önszerveződés a döntésbeli szabadságban, a diákok által felépített szakcsoportokban. Ahol megvannak a feladatok, a célok, s mindez párosul egy tettre rész, jó közösséggel, akik segíteni akarják az innovációt. A találkozások alkalmával közös beszélgetések, eszmecserék, viták és ötletelések részesei lehettek az ottlévők. Sok kapcsolódási pont felfejtése történt meg: így a közös pályázatok, kirándulások, kiadványok, tudományos projektek is szóba kerültek.  Reméljük a közeljövőben már ezekről tudósíthatunk.

Természetesen a hálózatépítés mellett fontos szempont volt, hogy a környék – így a Partium, az Erdélyi-medence és Székelyföld – nevezetességeit és meseszép tájait bejárjuk. Hol a kisbuszunkkal, hol gyalogszerrel, hol lovaskocsikázás közben. Szavakba nem lehet kifejezni azt a vendégszeretet, gondoskodást, kedvességet, amit kaptunk, s nem lehet kifejezni a táj szépségét sem. „Az utazásban időnként a helyváltoztatás a legjobb élmény. Ahogy megy a táj, ahogy együtt vagy a helyiekkel, ahogy múlik az idő. Igazából mindegy, milyen körülmények között, csak haladj.” A puliszka, az örmény hurutos leves, a csorba leves, az áfonya pálinka íze a proust-i értelembe vett madeleine sütemény hatásához fogható. S ebben az emlékezésben – amit azért teszünk, mert ezeket felidézve képessé válunk valamit valamiként megérteni a jelenben – tudunk most is válni és lenni valakivé. Nehéz kiemelni egy-egy momentumot, így a küldöttség néhány tagját kértem, hogy elevenítse fel a számára legszebb élményt. „Utunk során egyszer megálltunk egy völgyben, a lovaskocsikázás közben, hogy közelebbről is szemügyre vehessünk egy borszéki forrást. A forrásnál sokan voltak. Találkoztunk egy bácsival. Bemutatkozott. Elmondta, hogy szíjgyártóként él Lövétén. Hogy 1939. július 30-án született, vasárnap, a nagymise alatt. Hogy negyvenhét éve él együtt a feleségével. S egyszercsak elkezdett énekelni, gyönyörű népdalokat. Abban a pillanatban visszahozott valamit, valamit ami elmúlt. Még most is emlékszem a színekre és a fényekre, ahogy ez a bácsi, ott a forrásnál csak nekünk énekel. Egyszerre mélységesen szomorú, s ugyanakkor felemelően szép. Talán ez az a pillanat, amit ki tudnék emelni az utazásból.” – mondja Biró Vivien. 

„Számomra az volt a legmeghatározóbb élmény, amikor a széki kalapkészítőnél, Zsuzsika néninél jártunk. Elmondta, hogyan készíti – csupán kézi munkával – a széki kalapokat. Természetes alapanyagokból készülnek, jól használhatóak, szépen mutatnak és rendkívül gondos és időigényes munkával előállítottak, egy olyan picinyke közösségben, amely egy nagyon különleges tudást őriz meg számunkra.” – emlékszik vissza Pálóczi Alexandra. S még mennyi mindenre emlékezhetnénk vissza és eleveníthetnénk fel. Hiszen ez az egy, Erdélyben töltött hét nem múlt el, ez az egy hét van, az összes élményanyagával együtt, bennünk és általunk él tovább. A hálózatépítés sikeres volt, s azt kívánom a Hatvani István Szakkollégiumnak, hogy a tapasztalatokat beépítve legyen egy olyan tudás vára, amelyre méltán büszkék lehetünk. Hiszen – ahogy a szlogen is mondja – „Jó tudni.”