Mentálhigiénés filmklub

Oly sokáig szerettelek
RENDEZÕ: Philippe Claudel
IDÕPONT: 2012. Március 06. KEDD – 18 ÓRA
HELYSZÍN: AUD. MAX.

Az ötvenes évei elején járó Juliette 15 év börtön után szabadul. Ezt persze nem a film elejétõl tudjuk, de azért sejthetõ, aztán késõbb ki is derül. Itt rögtön felmerül a nézõben, hogy mit követhetett el, hiszen 15 év nagyon sok, az már fõbenjáró bûn lehet. A kérdésre Juliette adja meg a választ, egy rámenõs lehetséges munkáltató faggatására: „Megöltem a hat éves fiamat”. Ennél nem mond többet, és nem enged bepillantást a benne zajló történésekbe se nekünk, nézõknek, se másoknak - egészen addig, amíg ennek számára is el nem jön az ideje. Az arca merev, a tekintete is, mély szomorúság és keménység tükrözõdik benne. Mint aki tudja, hogy magyarázkodni felesleges, és mélyen átéli, hogy egyedül van, és nem számíthat senkire. És ez így is volt, a másfél évtized alatt, amit börtönben töltött, senki sem látogatta meg. A család kitörölte õt az emlékezetébõl. Nála sokkal fiatalabb húgának, Léának is megtiltották, hogy kapcsolatot keressen vele. Ennek ellenére Léa nem felejtette õt el – a tizenöt év alatt minden egyes reggel feljegyezte naptárjába, hogy mióta van börtönben a nõvére, és meddig kell várnia a szabadulására.

Juliette a börtönbõl húgához megy, aki férjével és két gyermekükkel él. Bár Léa és a férje is termékeny, mégis két örökbefogadott vietnámi kislányt nevelnek – mert Léa szeme elõtt a nõvére rémképként kísértõ tette lebeg, és ezért nem mer gyermeket szülni. Léa hatalmas szeretettel és megérteni, elfogadni vágyással fogadja a nõvérét. Az õ mindig mosolygó, érzelmeit palástolatlanul kimutató lénye és a nõvére felé áradó határtalan szeretet az, ami meglepi, és lassan felolvasztja Juliettet is. Kettõjük közt nagy a távolság, és többek között éppen ennek a távolságnak a legyõzése az, ami igazán érdekes és megragadó a filmben. Végül Léa az, akinek hatására Juliette képes megnyílni, és elmondani, hogy mi történt valójában – aminek fényében a történet egészen más színben tûnik fel, és kiderül, hogy amit mindenki gyilkosságnak hisz, az tulajdonképpen lehet, hogy valami egészen más. Ettõl egészen megváltozik a viszonyulásunk az eseményekhez, a szereplõk közötti kapcsolatokhoz, és tisztábban látjuk Juliette viszonyulását az unokahúgaihoz és más rokonokhoz. Ugyanakkor a film felveti a bûn, a bûnösség kérdését is – ezen ki-ki kedve és meggyõzõdése szerint elgondolkozhat, fõként Juliette egyik utolsó és legfontosabb mondata után: "A legrosszabb börtön a saját gyerek halála.

MEGHÍVOTT VENDÉG: Dr. Petõ Csilla - pszichológus