Nem kezdõdött túl szerencsésen az utazásom. Elõször is a berettyóújfalui buszon ülve ráeszméltem, hogy a költõpénzemet otthon hagytam, amiért már nem tudtam visszamenni. Majd miután leszálltam a buszról, eldõlt a buszmegálló oszlopához döntött táskám és betört a fényképezõgépem kijelzõje. Ezek rossz ómennek számítanak ekkora utazás elõtt? –Nem nagyon törõdtem vele, mármint az ómenekkel. Lelkesedésem azonban a két órán át tartó sikertelen berettyóújfalui stoppolást követõen lankadt és kezdtem aggódni, hogy nem fogok idõben Marosvásárhelyre érni, ahol társammal, Székely Józseffel beszéltük meg a találkozót. Végre lassított egy kocsi és elvitt a következõ település, Mezõpeterd határáig.

Tíz kilométert sikerült megtennem valamivel több, mint két óra alatt! Folytattam a stoppolást. Nem telt el félóra és sikerült egy jó fuvart kifognom, egészen Kolozsvárig elvitt, ezzel száznyolcvan kilométert megtéve. Itt kisétáltam a város szélére, a szerintem jónak vélt stoppoló helyre, majd táskámat lerakva like-oltam az elhaladó kocsisort. Megállt egy Roșia Montanã (Verespatak) matricát viselõ terepjáró, amit egy húszéves román srác vezetett. Biológus volt, aki kanadai pénzbõl vizsgálta a bányák körüli vegetációváltozásokat, az újranyitás lehetséges hatásait. Tordáig elvitt. A stoppolás egyik negatív hozománya lehet, ha egy keresztezni kívánt város centrumában teszik ki az embert. Ekkor ugyanis el kell sétálni a város pereméig, ahol nagyobb „vegyél fel kényszerítõ erõt” lehet elérni az elhaladó kocsikkal szemben. Így volt ez Torda városánál is. Ez volt a honfoglaló magyarok elsõként „alapított” városa, késõbb az erdélyi sóbányák irányító központja, ahol a sókamara, majd a sóhivatal állt. - Ez csak beugrott miközben a lepukkadt várost jártam. Ekkor már vészesen közeledett a délután. Sétám közepette megállt elõttem egy autó. Magyar nyelven kérdezik, hogy hová megyek. Honnan tudták, hogy magyar vagyok, azt nem tudom. Nem volt rám írva.

A két szimpatikus „Régeni” (Szászrégen) srác éppen Kolozsvárról ment haza, amikor megláttak. Ott az állampolgársági papírokat intézték. Ha jól emlékszem, Skóciában van szakácsismerõsük. Ott dolgoznának õk is. Jó fejek voltak és Vásárhelyig elvittek. Ott végre találkoztam Józsival, aki éppen a felszerelés „tökéletesítésével”, a hiányzó eszközök beszerzésével foglalkozott. Ott még nem tudtam, hogyan fogunk a bukaresti repülõtérre eljutni. Több verzió is létezett. Végül eldöntöttük, hogy Segesvárig Józsi barátnõje visz minket, miközben õ a reggeli munkájába igyekszik.

Majd ott vonatra szállunk és Brassón keresztül a Prahova-völgyén át eljutunk a Román fõvárosba. Így is történt. A vonat „dokkolását” követõen taxit kellett fognunk a reptérig. A sárga kocsik oldalán olvasható ár/kilométer feltüntetés kötelezõ, de közel sem betartott. Az ember azt gondolná, hogy ha a sofõr nem kapcsolja be a kilométer-számlálót, akkor kevesebbet kérnek. Haha! Nem hogy kevesebbet, még többet! Na de ez már a keleti hangulathoz tartozik. - Próbáltam más szemszögbõl nézni a dolgot. A terminálba lépve az egyenruhás, fegyveres katonákat látván már vártam, hogy kipakoltatják nagytáskáinkat. De végül nem, õk csak lézengtek. Aztán megláttam egy kis kápolnát a váróban, amin jót nevettem. A Liszt Ferenc reptéren nem láttam ilyet, ott biztos jó pilóták vannak, nincs szükség az imára, – gondoltam. A „Check-in"-nél volt egy minimális félelmem a csomagok súlyát illetõen. Végül majdnem teljes hegymászó felszerelésben; -mûanyagbakancsban, polárpulóverben és softshell kabátban - ülve vártam a jegyellenõrzésünket, miközben nem mindennapi látványosságnak örvendtünk a várók körében. A jegyet ellenõrzõ török hölgy mereven szúrt minket a tekintetével.

–Valami gond van a csomagokkal! –szólt Józsi. Igaza is volt. A hölgy egy exkluzívnak nem mondható sétára invitált minket a csomagbepakoló és ellenõrzõ alagsori épületrészbe, ahol már csak a mi táskáink nem voltak felhelyezve a szállítószalagra. A román biztonságiak harsány karattyolásba kezdtek, amint megpillantották a táskáinkból „elõkerülõ” gázpalackokat. A török jegykezelõ hölgy azonban a segítségünkre volt és így megúsztuk az alapos fejmosást. A palackokat természetesen elvették és nem is láttuk többet azokat. Szerintem még ma eladják! – jegyezte meg Józsi. Némi késéssel ugyan, de sikeresen felszállt velünk a gép és megkezdtük a másfél órás repülésünket Isztanbulig. Ott csak negyven percet kellett várni a transzferre. Ez idõ alatt a csomagunkat is sikeresen átpakolták a Biskeki Manas repülõtérre tartó gép gyomrába. A Bukarest és Isztanbul közötti repülés tetszett, a Biskeki már kevésbé. Este volt már és semmit sem lehetett látni. Emellett a több mint öt órás, kényelmetlen repülõút is kikezdte a türelmemet. Azt azért bevallhatom, hogy nem kis izgalommal léptem ki a Nemzetközi Manas Repülõtér termináljából, hiszen most voltam elõször Ázsiában.

A kijárat felé tartva már vártam, hogy az ajtónyitást követõen a könyvekbõl és az internetes blogokból ismert, portól, melegtõl, a cserépedény-töredékekbõl és sziklarajzokból megismert, egykori kultúrák történelmétõl terhes Ázsia levegõjét beszívhassam a tüdõmbe. Lehet, hogy túlreagáltam ezt a pillanatot, de nagyon vártam már rá. Az ázsiai hangulat –az ajtónyitást követõen- be is következett és igen csak „betalált". Ehhez fogható kirgiz közvetlenségre ugyanis egyikõnk sem számított. A terminál elõtt a repülõgépek érkezésénél több a „fekete taxis” (gazella), mint az utas. Ezt „bizton” állíthatom. Továbbá az is érdekes, hogy a gazellák választják utasaikat és csak ritka esetben történik fordítva. Itt máris alkudozásba kezdtünk és olyan gyorsan pörögtek az események… Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy egy sötétszínû Mercédeszben utazunk a huszonöt kilométerre fekvõ Kirgiz fõváros irányába. Egész a bazársorig élvezhettük sofõrünk némaságát, aki tizenöt dollárért hozott el minket. Nagytáskáinkkal felvértezve megpróbáltunk fuvart keríteni a „déli-fõvárosba”, Osh-ba, ugyanis az éjszakai szállásunk ott volt lefoglalva. De amíg az agyamban végigfutattam a fuvarszerzés gondolatmenetét, már ránk is „szálltak” a gazellák. Öt-hat fõ körülvett minket - akik a parkoló kocsikból szálltak ki - és telefonjukon, számológépükön mutatták az Osh-i út költségeit. Végül rábólintottunk egyre – aki a legolcsóbb ajánlatott tette –, majd ezt követõen karon ragadva odacibált minket az autójához, levette a táskáinkat és beültetett a kocsijába. Ez is másodpercek alatt történt és ismét egy sötét Mercédeszben ülve találtuk magunkat szótlanul, csodálkozva és teljesen „kiégve”. „Taxit” váltunk! - mondtam társamnak váratlanul, miután tízpercnyi várakozást követõen sem indult útnak velünk a kocsi. A sofõr és barátja természetesen a csomagtartóra könyökölve pihent és csodálkozva nézték szánalmas próbálkozásainkat saját csomagjaink kivételét illetõen. Végül sikerült visszaszereznünk – igaz, csúnyán néztek ránk.

A távolban természetesen látták, hogy „menekülni” akarunk és máris jöttek az újabb jelentkezõk, akik szívesen elvittek volna minket Osh-ba. De mi már tudtuk, hogy kit „vállalunk be”, egy kedvesnek tûnõ ötvenes fickót, aki a feleségével volt. Elsõ ránézésre jámbornak tûntek. Miután beültünk a kocsijukba, naivan ki is perkáltuk nekik a kért, kettõezer ötszáz kirgiz szomot (kb: 9300 Ft) és elindultunk végre Osh felé. –Legalábbis gondolatainkban. Történt ugyanis, hogy a mi kis kedvesnek és jámbornak tûnõ sofõrünk a tõlünk kapott pénznek egy részét gyümölcsökre, kartonpapírra és különbözõ színû lavórokra költötte el. Ez ugye idõveszteséggel járt és nekünk sietni kellett, de rendben van! Legyen, túltettük magunkat rajta. De azt már nem vettük ilyen könnyedén, amikor a maradék pénzünkön teletankolta az addigra „csont szárazzá” vált üzemanyagtartályt, majd balta arccal közölte velünk, hogy az általunk adott pénz nem elég, még ezer kirgiz szomot kell kifizetnünk az Osh-i útért….

Folytatása következik…