Lassan másfél éve annak, hogy egy meleg Ăľszi délutánon besétáltam a Campus Work iskolaszövetkezethez minden bármilyen konkrét szándék nélkül, még csak azt se mondhatom, hogy mindenáron dolgozni akartam, egyszerĂťen csak beregisztráltam. Nem is én, hanem az egyik ismerĂľsöm fedezte fel a faliújságon a hirdetést: „Írj te is a hallgatói portálra! HatáridĂľ: csütörtök.” (akkor kedd volt) Gyors önéletrajz készítés, önfényképezés, majd küldés. Pár nap múlva már jött is az e-mail, hogy mi is ez a dolog, és ha lenne kedvem ezt és ezt a beugró feladatot kellene megcsinálnom. Hát valahogy így kezdĂľdött.

Nem mondom, hogy az eleje könnyen ment, sĂľt! Kicsit úgy éreztem, hogy hamar bedobtak a mély vízbe: egy este alatt rögtön két interjúval indítottam, mikor még jóformán azt se tudtam, hogy mĂťködik egy diktafon. Aztán az elsĂľ „megmérettetés”: Animal Cannibals! Nemtudom, hogy kinek mi jön át belĂľlük a TV-n keresztül, hülyeségük ott határtalan. Nos, ez élĂľben megsokszorozódik. Azt hiszem mindent elárul, hogy azóta se mertem visszahallgatni azt a beszélgetést, visszaolvasni azt a cikket.

Persze néhány interjú után belejön az ember és egész rutinosan teszi fel már a kérdéseit, de még a legtapasztaltabb újságírót is zavarba hozná szerintem, amit még újságíróskodásom hajnalán éltem át. Történt ugyanis, hogy Judy Nero volt a sztárvendég az aznap esti CAMPUS Party-n, vele kellett tehát beszélgetnem. Egyébként meglepĂľen értelmes válaszokat adott, arra azonban nem számítottam, hogy az utána következĂľ chippendale fiú egy szál semmiben fog majd beviharzani, és látván zavaromat még pár kört megtett csak úgy, anyaszült meztelenül, közben pedig Judy szemrebbenés nélkül ecsetelte tovább élete tragédiáját. A színpad túloldaláról egészen érdekes dolgokat tapasztal az ember.

AlapvetĂľen két kategóriába lehet sorolni a tv-s arcokat: az egyik, aki olyan laza, hogy meg se kérdezi, hogy a vele készült beszélgetést esetleg hol tudná elolvasni, rutinszerĂťen válaszol és a közhelyei számától már csak az arcának mérete a nagyobb. A másik, aki viszont ha kell háromszor is visszaküldi az interjúd javítottját, hogy stilisztikai szempontból is kifogástalan legyen, mert ugye nem mindegy, hogy a média milyen képet fest róla (vagy Ăľ magáról). Aztán van egy speciális fajta: aki szívesen adna mélyinterjút is. A kocsijában. Munkatársammal történt meg, hogy egy sztárocskának annyira megtetszett, hogy még azóta is sms-ekkel zaklatja, és nem igazán érti meg, hogy Ăľ nem fog attól elájulni, ha valaki a tv-ben szerepel. Na persze, mondják, hogy a sztár is ember. Olyannyira, hogy én  lepĂľdtem meg a legjobban például Kiss Ádámon egy fellépés elĂľtt. Izgult és idegesen járkált a kis papírja után, nem gondoltam volna, hogy Ăľ még ennyire lámpalázas, számtalan fellépéssel a háta mögött is. Annyira jó látni néha, hogy mennyire máshogy tudnak viselkedni emberek a színpadon és azon kívül.

De tudjátok mégis miért szeretem ezt csinálni? Azért, mert emiatt a munka miatt annyi, de annyi embert megismertem, annyi kapcsolatra tettem már szert. Rá voltam kényszerítve, hogy ismerkedjek, és ezek az új ismeretségek mindenképpen csak a hasznomra váltak. Nem is beszélve a szerkesztĂľségrĂľl és a jó hangulatú heti szerkesztĂľségi összejövetelekrĂľl. Ez a kis csapat igazán a szívemhez nĂľtt az elmúlt másfél évben. Egy biztos: azokat az élményeket amiket az írással kaptam, azokat az embereket, akiket ezáltal ismertem meg, soha semmiért nem adnám!

Akik pedig most kedvet kaptak, azoknak jó hír: a hallgato.com újra munkatársat keres! Jelentkezz, ha szívesen készítenél interjúkat hallgatókkal, ismert emberekkel vagy írnál programajánlókat, szubjektív bejegyzéseket. Ha érzel magadban egy kis elhivatottságot, némi kreativitást, van véleményed a világ dolgairól, egyetemünkrĂľl és azt le is írnád, akkor küldd el fényképes önéletrajzodat az info@hallgato.com e-mail címre.