Lassan másfél éve annak, hogy egy meleg őszi délutánon besétáltam a Campus Work iskolaszövetkezethez minden bármilyen konkrét szándék nélkül, még csak azt se mondhatom, hogy mindenáron dolgozni akartam, egyszerűen csak beregisztráltam. Nem is én, hanem az egyik ismerősöm fedezte fel a faliújságon a hirdetést: „Írj te is a hallgatói portálra! Határidő: csütörtök.” (akkor kedd volt) Gyors önéletrajz készítés, önfényképezés, majd küldés. Pár nap múlva már jött is az e-mail, hogy mi is ez a dolog, és ha lenne kedvem ezt és ezt a beugró feladatot kellene megcsinálnom. Hát valahogy így kezdődött.

Nem mondom, hogy az eleje könnyen ment, sőt! Kicsit úgy éreztem, hogy hamar bedobtak a mély vízbe: egy este alatt rögtön két interjúval indítottam, mikor még jóformán azt se tudtam, hogy működik egy diktafon. Aztán az első „megmérettetés”: Animal Cannibals! Nemtudom, hogy kinek mi jön át belőlük a TV-n keresztül, hülyeségük ott határtalan. Nos, ez élőben megsokszorozódik. Azt hiszem mindent elárul, hogy azóta se mertem visszahallgatni azt a beszélgetést, visszaolvasni azt a cikket.

Persze néhány interjú után belejön az ember és egész rutinosan teszi fel már a kérdéseit, de még a legtapasztaltabb újságírót is zavarba hozná szerintem, amit még újságíróskodásom hajnalán éltem át. Történt ugyanis, hogy Judy Nero volt a sztárvendég az aznap esti CAMPUS Party-n, vele kellett tehát beszélgetnem. Egyébként meglepően értelmes válaszokat adott, arra azonban nem számítottam, hogy az utána következő chippendale fiú egy szál semmiben fog majd beviharzani, és látván zavaromat még pár kört megtett csak úgy, anyaszült meztelenül, közben pedig Judy szemrebbenés nélkül ecsetelte tovább élete tragédiáját. A színpad túloldaláról egészen érdekes dolgokat tapasztal az ember.

Alapvetően két kategóriába lehet sorolni a tv-s arcokat: az egyik, aki olyan laza, hogy meg se kérdezi, hogy a vele készült beszélgetést esetleg hol tudná elolvasni, rutinszerűen válaszol és a közhelyei számától már csak az arcának mérete a nagyobb. A másik, aki viszont ha kell háromszor is visszaküldi az interjúd javítottját, hogy stilisztikai szempontból is kifogástalan legyen, mert ugye nem mindegy, hogy a média milyen képet fest róla (vagy ő magáról). Aztán van egy speciális fajta: aki szívesen adna mélyinterjút is. A kocsijában. Munkatársammal történt meg, hogy egy sztárocskának annyira megtetszett, hogy még azóta is sms-ekkel zaklatja, és nem igazán érti meg, hogy ő nem fog attól elájulni, ha valaki a tv-ben szerepel. Na persze, mondják, hogy a sztár is ember. Olyannyira, hogy én  lepődtem meg a legjobban például Kiss Ádámon egy fellépés előtt. Izgult és idegesen járkált a kis papírja után, nem gondoltam volna, hogy ő még ennyire lámpalázas, számtalan fellépéssel a háta mögött is. Annyira jó látni néha, hogy mennyire máshogy tudnak viselkedni emberek a színpadon és azon kívül.

De tudjátok mégis miért szeretem ezt csinálni? Azért, mert emiatt a munka miatt annyi, de annyi embert megismertem, annyi kapcsolatra tettem már szert. Rá voltam kényszerítve, hogy ismerkedjek, és ezek az új ismeretségek mindenképpen csak a hasznomra váltak. Nem is beszélve a szerkesztőségről és a jó hangulatú heti szerkesztőségi összejövetelekről. Ez a kis csapat igazán a szívemhez nőtt az elmúlt másfél évben. Egy biztos: azokat az élményeket amiket az írással kaptam, azokat az embereket, akiket ezáltal ismertem meg, soha semmiért nem adnám!

Akik pedig most kedvet kaptak, azoknak jó hír: a hallgato.com újra munkatársat keres! Jelentkezz, ha szívesen készítenél interjúkat hallgatókkal, ismert emberekkel vagy írnál programajánlókat, szubjektív bejegyzéseket. Ha érzel magadban egy kis elhivatottságot, némi kreativitást, van véleményed a világ dolgairól, egyetemünkről és azt le is írnád, akkor küldd el fényképes önéletrajzodat az info@hallgato.com e-mail címre.