Sátras koncerteken eszeveszett ugrándozás, fûben ülés, összebújás, csókolózás, sajtos tejfölös lángossal és a toi toi vécékkel. Kismillió régen látott ismerõs, barát, és egy hír: felvételt nyertél a korábban kiszemelt egyetemre. Miközben a közös fotókon mosolyogva pózolsz, a háttérben Republic szól, vagy épp Pataki Attila iszik egy fél üveg pálinkát a színpadon. Délután pedig a strandon pihened ki a másnaposságod minden nyûgét és baját. „Élni tudni kell”, hangzott a Campus Fesztivál szlogenje, és valóban: errõl szól egy igazi fesztivál.

A legnagyobb élmény szerintem mégsem a világsztáros Bob Sinclar-féle fellépések, és a kedvenc elõadók pörgõs, ám mégis röpke egy órás koncertjeiben rejlik. Hanem magában a szabadság érzetében. Ott vagy, akkor és azokkal, ahol az adott pillanatban épp lenni szeretnél. Nem kell az iskolapadban görcsölnöd, vagy a másnapi zh-ra felkészülni, könyveket cipelve a válladon, sem a szülõk sipákolását hallgatni, hogy így mégis milyen ember lesz belõled, ha nem tanulsz. Nem létezik más, csak a zene, a tánc, a barátok és a szerelem. Ez néhány pálinkával és sörrel megfûszerezve. De ettõl válik valódivá és mesélhetõvé egyszerre.

Elsõ nap a „nagy öregek” jubileumi koncertjétõl volt hangos a Pepsi Nagyszínpad. Mellettük Péterfy Boriék, a 30Y, Magashegyi Underground, AB/CD zenekarok is képesek voltak megtölteni a maguk kis sátrát. A Dumaszínházas tömegnyomorról, melyet a fõként Kiss Ádám fanatikusok váltottak ki, nem is beszélve.

Pénteken a legütõsebb a nagyszínpados reggaezõs Irie Maffia, majd a búcsúkoncertet adó Kispál és a Borz voltak, akiket szinte minden jelenlévõ könnyes szemmel, öngyújtókat feltartva búcsúztatott. Az i-re a pontot pedig a világsztár Dj, Bob Sinclar Love Generation-je tette fel. Mellettük aznap még az egyre népszerûbb Vad Fruttik, az egyetlen itthon rockabillyt játszó Mystery Gang, és a mindenkit lefikázó Döglégy Ganxta Zolee lépett színpadra. Az OTP Pódiumban pedig hihetetlen jó hangulatot varázsolt az esti órákban a késõbb Lovasival kiegészült Budapest Bár formáció.

A zárónap feledhetetlen volt, hiszen az itthon zenélt a Tankcsapda és quimbys Kiss Tibi hangja még mindig igen sármos. Természetesen sosem Campus igazán a Campus Dévényi Tibi bácsi retro diszkója, a Korda György és Balázs Klári féle összebújós duettek és gólyalábas, sátorba bebújó, bohém fazonok nélkül. Programokban tehát nem volt hiány idén sem, aki az egész nap jelen volt, az a hajnali órákban erõtlen vonszolta magát a taxi felé.

Feledhetetlen és örök pillanatok ezek az egyetemista korosztálynak. Olyanok, melyeket az unokáinknak is mesélni fogunk, mint, hogy ültünk rá a toi toi vécére, mennyit spóroltunk, hogy ehessünk egy tejfölös lángost, hogy rúgtunk be, hogy másnap semmire nem emlékeztünk, és miként táncoltunk- ugráltunk, torkunk szakadtából ordítva egy- egy Quimby vagy Tankcsapda számra, megélve a Kispál búcsúkoncertjét Debrecenben. Így éltünk, mert „élni tudni kell”.