Tudjátok mi a legjobb dolog a világon? Egyetemistának lenni! És tudjátok mikor jön rá erre az ember? Persze, hogy a diplomázás után jó pár évvel, a mókuskerék közepén: a fõnök osztásait hallgatva, lakáshitel igénylés közben, vagy amikor az egyik gyereked éhes, a másikat meg pont pelenkázni kellene. A változás könnyen tetten érhetõ mindennapi beszélgetésekben is.
A  „-Szia! Na, hogy sikerült a tegnap esti Lovardás party?- Hú, ne is mondd! Nagyon jót buliztunk, nem is mentem másnap órára, holnap folytatjuk a Klinikán.” helyett a  „Szia! Neked sincs még munkád? –Nincs, pedig minden nap nézem az álláshirdetéseket, és anyámék is egyre inkább kiborítanak a „Na van már valami?” jellegû kérdéseikkel.” hangzanak el. Ugye hogy az elsõ sokkal jobban hangzik? És akkor ne legyen az ember elkeseredve, ha a nem is olyan távoli jövõjére gondol?

Utolsó évesként a legtöbb egyetemistának ez egyre többször jut eszébe, és nem is alaptalanul. Kikerülünk az öt éve megszokott és bevált életritumusunkból, távol azoktól, akik mindennapjainkat olyan sokáig meghatározták, az egyetemi éveket megszépítették. Több öregdiákkal is beszéltem, akik egytõl egyig hasonló tapasztalataikról számoltak be a végzés után. „Egyfajta ürességet éreztem, és egyszerûen nem tudtam magam jól érezni a bõrömben. Egyáltalán nem dobott fel az a tudat, hogy végre a gyakorlatban is hasznosíthatom az egyetemen megszerzett tudást.”- mondta az egyik tavaly diplomázott fiú. Ez a depresszióhoz gyakran közeli állapot fõként azoknál figyelhetõ meg, akik más falvakból, városokból kerülnek ide, és aztán haza kell menniük az otthoni megszokott, ingerszegényebb környezetbe. Ha pedig a baráti társaságod minden tagja ilyen emberekbõl áll, akkor a személyes találkozás gyakorlatilag havi nullára redukálódik. Nyilván az egyetemi élet sem csak a felhõtlen szórakozásról szól, de akármilyen problémád van, mindig ott vannak a barátok, akiknek egy rosszabb nap után kipanaszkodhatod magad, és aztán másnap máris szebben látod a világot. De ugyanezt tudja nyújtani heti egy-két telefon, vagy pár órás msn beszélgetés is? 

Az is kérdés, hogy az egyetem utáni magányosság érzetet mennyire befolyásolja az, hogy mikor kap állást a friss diplomás. Amikor kétségbeesetten küldöd az álláshirdetésekre az önéletrajzod, és egy idõ után már kívülrõl fújod az álláskeresõ portálok neveit ábécé sorrendben, de még mindig nem hívnak be egy interjúra sem az azért elég elkeserítõ érzés. Ennek persze egyszerû a megoldása, legalábbis elméletben: már az egyetem alatt minél több lábon állni, már az utolsó évben keresni a lehetõségeket. Hadd ne menjek bele most a magyar oktatásügy és munkaerõpiac jelen helyzetének részletes elemzésébe, de szerintem mindent elmond az is, hogy külföldön a diákok nem attól félnek, hogy mi lesz velük az egyetem után, hanem alig várják, hogy a saját lábukra álljanak és elkezdjék önálló életüket.

Végezetül tudjátok mi ebben a cikkben az igazán szép? Hogy amit leírtam az mind csak egy lehetséges jövõ! Most még itt vagyunk a jelenben, az alma materben, és csakis rajtatok múlik, hogy a fentebb leírt dolgok ne így történjenek. Azt javaslom, írja meg mindenki a saját kis bakancslistáját, és ha van még valamilyen dolog, ami esetleg eddigi debreceni pályafutásotok alatt kimaradt, de mindig is szerettétek volna megtenni hát rajta! Ehhez pedig legjobb partnerek az egyetem alatt szerzett barátok, már csak azért is, hogy a jövõbeni beszélgetéseitekben a „Van már állásod”? kérdések helyett az „Emlékszel még mikor?” kezdetû mondatok legyenek túlsúlyban.