Nem kezdődött túl szerencsésen az utazásom. Először is a berettyóújfalui buszon ülve ráeszméltem, hogy a költőpénzemet otthon hagytam, amiért már nem tudtam visszamenni. Majd miután leszálltam a buszról, eldőlt a buszmegálló oszlopához döntött táskám és betört a fényképezőgépem kijelzője. Ezek rossz ómennek számítanak ekkora utazás előtt? –Nem nagyon törődtem vele, mármint az ómenekkel. Lelkesedésem azonban a két órán át tartó sikertelen berettyóújfalui stoppolást követően lankadt és kezdtem aggódni, hogy nem fogok időben Marosvásárhelyre érni, ahol társammal, Székely Józseffel beszéltük meg a találkozót. Végre lassított egy kocsi és elvitt a következő település, Mezőpeterd határáig.

Tíz kilométert sikerült megtennem valamivel több, mint két óra alatt! Folytattam a stoppolást. Nem telt el félóra és sikerült egy jó fuvart kifognom, egészen Kolozsvárig elvitt, ezzel száznyolcvan kilométert megtéve. Itt kisétáltam a város szélére, a szerintem jónak vélt stoppoló helyre, majd táskámat lerakva like-oltam az elhaladó kocsisort. Megállt egy Roșia Montană (Verespatak) matricát viselő terepjáró, amit egy húszéves román srác vezetett. Biológus volt, aki kanadai pénzből vizsgálta a bányák körüli vegetációváltozásokat, az újranyitás lehetséges hatásait. Tordáig elvitt. A stoppolás egyik negatív hozománya lehet, ha egy keresztezni kívánt város centrumában teszik ki az embert. Ekkor ugyanis el kell sétálni a város pereméig, ahol nagyobb „vegyél fel kényszerítő erőt” lehet elérni az elhaladó kocsikkal szemben. Így volt ez Torda városánál is. Ez volt a honfoglaló magyarok elsőként „alapított” városa, később az erdélyi sóbányák irányító központja, ahol a sókamara, majd a sóhivatal állt. - Ez csak beugrott miközben a lepukkadt várost jártam. Ekkor már vészesen közeledett a délután. Sétám közepette megállt előttem egy autó. Magyar nyelven kérdezik, hogy hová megyek. Honnan tudták, hogy magyar vagyok, azt nem tudom. Nem volt rám írva.

A két szimpatikus „Régeni” (Szászrégen) srác éppen Kolozsvárról ment haza, amikor megláttak. Ott az állampolgársági papírokat intézték. Ha jól emlékszem, Skóciában van szakácsismerősük. Ott dolgoznának ők is. Jó fejek voltak és Vásárhelyig elvittek. Ott végre találkoztam Józsival, aki éppen a felszerelés „tökéletesítésével”, a hiányzó eszközök beszerzésével foglalkozott. Ott még nem tudtam, hogyan fogunk a bukaresti repülőtérre eljutni. Több verzió is létezett. Végül eldöntöttük, hogy Segesvárig Józsi barátnője visz minket, miközben ő a reggeli munkájába igyekszik.

Majd ott vonatra szállunk és Brassón keresztül a Prahova-völgyén át eljutunk a Román fővárosba. Így is történt. A vonat „dokkolását” követően taxit kellett fognunk a reptérig. A sárga kocsik oldalán olvasható ár/kilométer feltüntetés kötelező, de közel sem betartott. Az ember azt gondolná, hogy ha a sofőr nem kapcsolja be a kilométer-számlálót, akkor kevesebbet kérnek. Haha! Nem hogy kevesebbet, még többet! Na de ez már a keleti hangulathoz tartozik. - Próbáltam más szemszögből nézni a dolgot. A terminálba lépve az egyenruhás, fegyveres katonákat látván már vártam, hogy kipakoltatják nagytáskáinkat. De végül nem, ők csak lézengtek. Aztán megláttam egy kis kápolnát a váróban, amin jót nevettem. A Liszt Ferenc reptéren nem láttam ilyet, ott biztos jó pilóták vannak, nincs szükség az imára, – gondoltam. A „Check-in"-nél volt egy minimális félelmem a csomagok súlyát illetően. Végül majdnem teljes hegymászó felszerelésben; -műanyagbakancsban, polárpulóverben és softshell kabátban - ülve vártam a jegyellenőrzésünket, miközben nem mindennapi látványosságnak örvendtünk a várók körében. A jegyet ellenőrző török hölgy mereven szúrt minket a tekintetével.

–Valami gond van a csomagokkal! –szólt Józsi. Igaza is volt. A hölgy egy exkluzívnak nem mondható sétára invitált minket a csomagbepakoló és ellenőrző alagsori épületrészbe, ahol már csak a mi táskáink nem voltak felhelyezve a szállítószalagra. A román biztonságiak harsány karattyolásba kezdtek, amint megpillantották a táskáinkból „előkerülő” gázpalackokat. A török jegykezelő hölgy azonban a segítségünkre volt és így megúsztuk az alapos fejmosást. A palackokat természetesen elvették és nem is láttuk többet azokat. Szerintem még ma eladják! – jegyezte meg Józsi. Némi késéssel ugyan, de sikeresen felszállt velünk a gép és megkezdtük a másfél órás repülésünket Isztanbulig. Ott csak negyven percet kellett várni a transzferre. Ez idő alatt a csomagunkat is sikeresen átpakolták a Biskeki Manas repülőtérre tartó gép gyomrába. A Bukarest és Isztanbul közötti repülés tetszett, a Biskeki már kevésbé. Este volt már és semmit sem lehetett látni. Emellett a több mint öt órás, kényelmetlen repülőút is kikezdte a türelmemet. Azt azért bevallhatom, hogy nem kis izgalommal léptem ki a Nemzetközi Manas Repülőtér termináljából, hiszen most voltam először Ázsiában.

A kijárat felé tartva már vártam, hogy az ajtónyitást követően a könyvekből és az internetes blogokból ismert, portól, melegtől, a cserépedény-töredékekből és sziklarajzokból megismert, egykori kultúrák történelmétől terhes Ázsia levegőjét beszívhassam a tüdőmbe. Lehet, hogy túlreagáltam ezt a pillanatot, de nagyon vártam már rá. Az ázsiai hangulat –az ajtónyitást követően- be is következett és igen csak „betalált". Ehhez fogható kirgiz közvetlenségre ugyanis egyikőnk sem számított. A terminál előtt a repülőgépek érkezésénél több a „fekete taxis” (gazella), mint az utas. Ezt „bizton” állíthatom. Továbbá az is érdekes, hogy a gazellák választják utasaikat és csak ritka esetben történik fordítva. Itt máris alkudozásba kezdtünk és olyan gyorsan pörögtek az események… Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy egy sötétszínű Mercédeszben utazunk a huszonöt kilométerre fekvő Kirgiz főváros irányába. Egész a bazársorig élvezhettük sofőrünk némaságát, aki tizenöt dollárért hozott el minket. Nagytáskáinkkal felvértezve megpróbáltunk fuvart keríteni a „déli-fővárosba”, Osh-ba, ugyanis az éjszakai szállásunk ott volt lefoglalva. De amíg az agyamban végigfutattam a fuvarszerzés gondolatmenetét, már ránk is „szálltak” a gazellák. Öt-hat fő körülvett minket - akik a parkoló kocsikból szálltak ki - és telefonjukon, számológépükön mutatták az Osh-i út költségeit. Végül rábólintottunk egyre – aki a legolcsóbb ajánlatott tette –, majd ezt követően karon ragadva odacibált minket az autójához, levette a táskáinkat és beültetett a kocsijába. Ez is másodpercek alatt történt és ismét egy sötét Mercédeszben ülve találtuk magunkat szótlanul, csodálkozva és teljesen „kiégve”. „Taxit” váltunk! - mondtam társamnak váratlanul, miután tízpercnyi várakozást követően sem indult útnak velünk a kocsi. A sofőr és barátja természetesen a csomagtartóra könyökölve pihent és csodálkozva nézték szánalmas próbálkozásainkat saját csomagjaink kivételét illetően. Végül sikerült visszaszereznünk – igaz, csúnyán néztek ránk.

A távolban természetesen látták, hogy „menekülni” akarunk és máris jöttek az újabb jelentkezők, akik szívesen elvittek volna minket Osh-ba. De mi már tudtuk, hogy kit „vállalunk be”, egy kedvesnek tűnő ötvenes fickót, aki a feleségével volt. Első ránézésre jámbornak tűntek. Miután beültünk a kocsijukba, naivan ki is perkáltuk nekik a kért, kettőezer ötszáz kirgiz szomot (kb: 9300 Ft) és elindultunk végre Osh felé. –Legalábbis gondolatainkban. Történt ugyanis, hogy a mi kis kedvesnek és jámbornak tűnő sofőrünk a tőlünk kapott pénznek egy részét gyümölcsökre, kartonpapírra és különböző színű lavórokra költötte el. Ez ugye időveszteséggel járt és nekünk sietni kellett, de rendben van! Legyen, túltettük magunkat rajta. De azt már nem vettük ilyen könnyedén, amikor a maradék pénzünkön teletankolta az addigra „csont szárazzá” vált üzemanyagtartályt, majd balta arccal közölte velünk, hogy az általunk adott pénz nem elég, még ezer kirgiz szomot kell kifizetnünk az Osh-i útért….

Folytatása következik…