A „Mennyei-hegység” közel háromezer kilométer hosszú vonulatában emelkednek földünk legészakabbra fekvő hétezer méter magas hegyei. Földrajzi helyzetük következtében nem csak a megközelítésük, hanem az időjárásuk is problémás. A mászáshoz nélkülözhetetlen időjárási ablakok rövidek, a széttöredezett függő gleccsereken való közlekedés pedig veszélyes. Megmászásukhoz az állhatatosságon és az alázatosságon kívül egy fontos dolog szükségeltetik; a szerencse.

Nyugatról keletre

Hiába figyelek a lépteimre, műanyag bakancsommal így is nagyobb zajt csapok a kelleténél. Ráadásul a bécsi repülőtér termináljának flaszterja mintha fel is erősítené a kopogást. Negyvenhét kiló felszereléssel nehéz is beleférni a negyvenkilós súlykorlátozásba, aminek következtében magamra kell aggatnom néhány, a hűvösebb időkre tartogatott ruhadarabot. Panaszra semmi ok! – nyugtatgatom magamat a „check-in” előtt kígyózó sorban állva, hiszen nagyobb megmérettetések is várnak majd rám „odakint”. A repülőn természetesen kibújok a feleslegből és igyekszem komfortosan elhelyezkedni a szűkre szabott fapadoson. Másfél óra elteltével már az isztambuli reptér tranzit várójában próbálom találgatni, hogy a különböző nemzetek emberei közül vajon kivel fogok együtt Biskekbe, Kirgizisztán fővárosába utazni. Tekintetem egyszer csak egy hegymászó bakancsban lévő magas, szőke, gleccserszemüveges férfira terelődik. Egy hanyag fejbólintással üdvözöljük egymást, ezután ő eltűnik a tömegben. Az öt és fél óráig tartó repülést valahogy végigszenvedem, aludni sem tudok. A mehetnék bizsergető érzését a felszállást követően szinte azonnal éreztem a lábaimban. A repülőgép hajnali négykor még sötétben landol a Biskektől húsz kilométerre lévő Nemzetközi Manas Repülőtér aszfaltjára. A gépből kilépve a száraz, meleg, Közép-ázsiai levegő azonnal megcsap, melynek hatására egyfajta kaland előtti izgalom és türelmetlenség lesz úrrá rajtam. Az épület előtt egy tizenöt éves lány és egy középkorú férfi vár rám. Meglepetésemre a lány szólít meg tört angoltudásával, majd arra kér, hogy kövessem és egy maszek módon átalakított Mercédesz kisbuszba invitál. Közel félóra elteltével a „harminchat órából álló nap után” jól esően hanyatlom le az El dorado-nak nevezett hotel szobájának pamlagjára. 

Érkezés az Inylchek-gleccserre

A Kazah határ mellett fekvő Karkarába majd nyolcórás kisbuszozást követően érkezünk meg. Az Iszik-kul tó hatalmas és lefolyástalan víztömege valamint a magashegységek közeli vízkészlete miatt az ország e területén a félsivatagos tájat egy kellemesebb, zöldebb övezet váltja fel, ami már-már toszkán hangulatot idéz. Itt gyülekezünk egy katonai bázis melletti táborban. A mai napon nincs több repülés! - közli a táborvezetőnk, majd befárad a jurtájába. Ha ma nem repülünk, akkor akár ihatnánk is! - töri meg a bizonytalanság csendjét Mario az Arco-i hegymászó, aminek hatására neki is ülünk az ismerkedési estnek. Reggel a helikopter rotorjának hangjára kelünk fel, majd a csomagjainkat kérve fiatal tizenévesek szaladnak végig sátraink előtt. Nem telik el fél óra és már is egy kívül-belül olajos, egykori szovjet helikopter belsejében zsúfolódunk a fiúkkal. A folyamatosan erősödő rotor zaját a gép finom remegése követi majd egyszerűen elrugaszkodunk a földtől és fél órás repülés veszi kezdetét a bolygó egyik legősibb hegységének völgyei, hegyvonulatai fölött. Hatvan kilométeres hosszúságával az Inylchek-gleccser Közép-Ázsia egyik leghosszabb jégárja, melynek hasadéktól hemzsegő felszínén, 3950 méter magasságban építették ki az alaptábort. Dima a tábor vezetője magasba emelet karokkal irányítja a pilótát, hogy segítse a simára egyengetett, gleccsert fedő törmelékre való leszállást. Egymásnak segítve gyorsan kipakolunk a gép gyomrából helyet teremtve ezzel a táborból haza igyekvőknek, majd ráhasalunk az egy kupacba összegyűjtött csomagokra, amíg a helikopter felszáll. A rotor hangos búgásának hegyekről visszaverődő hangját hallgatjuk egy rövid pillanatig, majd hirtelen ránk köszön a csend. Körbenézünk a tájon, balra a Pobeda (7439 m), jobbra pedig az expedíció célja a Khan Tengri (7010 m) égbetörő, márvány piramisa látszik. 

Erős kezdés

Havat olvasztok. A gáz egyenletesen duruzsol pedig 4600 méter környékén vagyok a Khan Tengrire vezető függő gleccseren. Gondolataimban még a pár órával korábbi történések és a lavina miatti visszafordulás zakatol. Hirtelen valami csúszásra hasonlító hang ébreszt fel a melankóliából. Megfordulok és látom, ahogy a gleccseren a hátizsákom lefelé csúszik. Gyorsan utána nyúlok és sikerül elkapnom egy, a nyitva lévő zsákról logó hevedert. A zsák nem csúszik tovább, viszont a lendülete miatt kiesik belőle az összehajtogatott pehelykabátom, ami egyre jobban gyorsulva gurul lefelé a gleccseren, majd néhány pattogást követően eltűnik egy hasadékban. Pehelykabát nélkül nincs expedíció! Ez járt a fejemben. Befejeztem a hóolvasztást. Összepakoltam és elkezdtem lefelé bandukolni. Az ereszkedés közben belenéztem abba a hasadékba, amibe a kabátom esett, de a sötétségen kívül semmi mást nem láttam benne. A haladás egyre nehezebb volt. A nap sugarai túlságosan is megolvasztották a jégár felső részét így néha lábszárközépig süppedtem a latyakba. Majdnem két órát ereszkedtem így lefelé mire elértem az egyes tábort. Sátrat állítottam, havat olvasztottam, majd elaludtam. Történt mindez a harmadik napon.

Csapajev déli csúcs

Kell a pehelykabátod! - szóltam egy sérülés miatt távozó mászónak, aki közben várta, hogy érkezzen a helikopter. Jan Prágából jött és miután elmeséltem neki a történteket kölcsönadta az ő kabátját azzal a feltétellel, hogy visszaküldöm neki, ha hazaértem. Ez óriási megkönnyebbülés volt számomra, mert így folytathattam célomat. Három nap pihenést követően újra elindultam az egyes táborba, ahová két és fél óra alatt érkeztem meg. Mivel már jobban akklimatizálódtam, az egyes és a kettes tábor közötti szakaszt is időben tudtam teljesíteni, azaz még mielőtt a napsugarai megsütnék a Csapajev havas, jeges sziklafalát. A kettes tábor egy elég kicsi helyen fekszik, így mindössze négy sátor volt a gleccser széttört felszínén. Befeküdtem az egyikbe és ott aludtam. Másnap két óra alatt felértem az 5900 méter magasan lévő hármas táborba. Egy nap sátor fogságot követően tiszta eget láthattunk magunk felett. Ez kiváló időjárás volt, hogy próbát tegyek a Csapajev déli csúcsának megmászására. A nyeregre kiérve megkezdődött a gerincen való menetelés, ahol harminc, negyven lépésenként meg kellett állnom kifújni magam. Egyszer csak nincs tovább felfelé és a déli csúcson találtam magam 6120 méteren. A kilátás pazar; Kazahsztán és Kirgizisztán természetes határán állok és látom a Központi-Tien-san valamennyi csúcsát és az Észak-Inylchek gleccsert is. Másnap egészen az alaptáborig ereszkedtem, ahová késő délután értem le.

„No climb my friend!”

Délután kettő óra. Az alaptábori szakács felsétál a moréna halom tetejére és elordítja magát. Az alaptáborban lévők már tudják, hogy kész az ebéd mehetnek a vájúhoz. Én elkérem Dima-tól a rádiót majd elköszönök a fiúktól és útnak indulok az egyes táborba. A háromnapi pihenő jót tett és jó formában érzem magam. Már a gleccseren járok, és egymás után ugrálom át a hasadékokat. Ez előtt is megállok, majd lendületet veszek és átugrom. Földet éréskor azonban a bal lábam sarkában nagy fájdalmat érzek, és a gleccserre rogyok. Semmit sem értek. Leveszem a bakancsot és megnézem a sarkam. Nem akarok hinni a szememnek, mintha a sarkamból hiányozna egy darab. Visszaveszem a bakancsot és több mint három óra alatt lebattyogok a gleccserről az alaptábori orvos sátráig. Az orvos kitisztítja a sebet és lefertőtleníti. A helyzet nem rózsás. - látszik az arcán. Megnézem én is a sebet s látom, hogy a sarkam egy része csonthártyáig felszakadt. Az ugrás során a merev műanyagbakancsban megszorult a lábam és szétfeszítette a korábban kidörzsölt bőrt. Az orvos nem is tudott ezek után mást mondani csakhogy „No climb my friend”.