Egy lekókadt kalapács története
2014. december 8., Szabó László
Vérszívó vámpírok, halottak és szuperhõsök egyaránt voltak a Lovardában október utolsó éjjelén a külföldi hallgatók által tizenharmadik alkalommal megrendezett halloween-bulin.

Tizenöt évvel ezelõtt a Klinika moziból hazafelé tartottam Junkies koncertrõl egy hûvös õszi éjjelen. Abban az idõben még a rajongók hófehérre mázolt arccal, fekete rúzzsal és fekete szemfestékkel sminkelték magukat, beleértve engem is. Találtam otthon egy különleges pattanás-leszárító fehér kenõcsöt, amivel jó vastagon bekentem a fejemet egy belvárosi bárban, húztam az osztálytársnõim fekete rúzsával egy csíkot a számra, a szememet pedig õk festették ki. A pultosok igencsak csodálkoztak az átváltozáson a következõ körnél, de mondtuk, hogy Junkies koncert lesz, és megértették, valahogy akkor még ismerték a zenekart. A buli végén megpróbáltam lemosni a trutymót a fejemrõl, ám akkor derült ki, hogy az a krém valójában nem leszárítja a pattanást, hanem napokig eltünteti, ha jó sokat rakunk rá, ugyanis lemoshatatlan. Mázoltam ide-oda, csak nem akart lejönni, úgyhogy elindultam haza. A hideg hajnalon az autós meki éjjel-nappali ablakánál bekopogtam a pultos lánynak, hogy szeretnék inni egy teát. Mikor arcomat meglátta, akkorát ugrott a széken, azóta sem láttam olyat, hogy majdnem hanyatt esett. Szerintem õ onnantól számítja a hazai halloween-õrületet.

Az október 31-én késõ este kezdõdõ buli kis csapatunkat arra ösztönözte, hogy a Lovarda közelében hangoljuk rá magunkat a bulira, ahol bebizonyosodott, hogy egyméteres felfújt kalapáccsal érkezni és egy egész estét eltölteni lehetetlenség, még Tom Cruise-nak is egész bizonyosan mission impossible. A baj valójában ott kezdõdött, hogy a kalapács feje sípol, ha megütünk vele valamit. Az elején még csak finoman egymás fejét, combját, hátha hangot ad, de ahogy egyre jobban belemerültünk halloween éjjelébe, már a széket, a falat és a padlót is püföltük vele, ami a halálát okozta szegénynek. A Lovardába lépve persze nyomban feltûnt, mások mennyire óvatosak voltak: a zombiknak, halottaknak és csontvázaknak sminkelt emberek csak akkor semmisíthették volna meg „jelmezüket”, vagy talán éppen akkor érhettek volna el tényleg valódi hatást, ha ugyanazt teszik magukkal, mint mi a kalapáccsal – verték volna a fejüket a falba, a padlóba és a szék lábába. A vidám hullákkal, szuperhõsökkel és varázslókkal csordultig telt ház tömegébe a füzesabonyi városi tévének köszönhetõ szállóigével vetettük magukat: Legyen tánc!, haláltánc.