Nemcsak a londoni Albert Hallban vagy a tokiói Suntory Hallban, de már a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának Liszt termében is ugyanolyan típusú Steinway zongorán játszhatnak a művészek.


Majdnem plusz tíz fok volt február harmadik hetében, elmaradtak már a hajnali fagyok, kora tavasziasra váltott az időjárás. Ennek köszönhetően megérkezhetett Hamburgból Debrecenbe a kézzel készült legendás, gyönyörű fekete D modell, a világ egyik legjobb zongorája, a Steinway & Sons gyár híres hangversenyhangszere, amit hiába szállítanak fűtött kamionnal a német kikötővárosból, mínusz öt fok alatt nem indulnak el vele, mert az nem tesz jót a zongorának.

„Akár el is tévesztheti a zongoraművész a darabot afeletti gyönyörűségében, hogy a saját keze alól jön ki ez a nemes, gazdag színezetű hang. Ez a zongora minden olyat megcsinál, amit a zongoraművész tud, nincsenek a hangszernek korlátai” – mutatja be „új szerelmét” Duffek Mihály zongoraművész, a Zeneművészeti Kar dékánja. A Liszt teremben otthonra talált D modell a Steinway gyár legnagyobb és legjobb minőségű hangszere, ami a világ nagy koncerttermeiben nélkülözhetetlen, összesen negyvennyolc millió forintba került. Kisebb gyakorló hangszerek is vannak a cég kínálatában, de a Liszt terem akusztikai terébe hangminősége és hangereje miatt is a D modell illik, aminek hangja az utolsó sorokban is fantasztikus zenei élményt nyújt. „A kiválasztásnál a tartósságot fontos szempontnak tekintettük, ugyanis évtizedekig szeretnénk használni a zongorát, oktatásra és hangversenyeken egyaránt. Eddig úgy beszéltünk az eszményi zongorahangról, hogy nem lehetett olyat hallani az intézményben. A többi zongoránk sem rossz, de mégis korlátozottabb képességekkel rendelkeznek. A hallgatók számára óriási lehetőség, hogy a növendékhangversenyek és a diplomavizsgák is ezen a zongorán lesznek eljátszhatóak” – emelte ki Duffek Mihály az új hangszer oktatásban betöltött jelentőségét.

Játszani már most sokat kell, sőt kötelező a D modellen, ugyanis az új autókhoz hasonlóan, még bejáratós, vagy bebillentyűs. Fél év alatt alakul ki a végleges hangja, a kalapácsfejek borítása filcből van, ami a húrok ütése során összesűrűsödik. Hiába már tízezer leütés után kerülnek be a kalapácsfejek a zongorába, szükség van még erre az időre, hogy kialakuljon a végső karaktere. A zongoraépítés precizitását az is mutatja, hogy a hamburgi gyárban csupán a hangszer nagy megmunkálási feladatait végzik számítógépekkel irányított gépekkel, a legtöbb részt azonban kézzel készítik a mesterek. Egy-egy munkafázis késztőjének még a nevét is feltüntetik. Egy Steinway zongorának már az alapanyagul szolgáló fát kiválasztani is felelősségteljes feladat, a hangszerész a mai napig nem tudományosan választ, megkopogtatja a hangszernek szánt farönköket és meghallja bennük a zongora potencialitását. A hangszert évente kötelező karbantartani, a Steinway garanciában biztosítja, hogy a mechanika rendben legyen. A Zeneművészeti Kar kizárólag a hangolásban kapott szabad kezet, azt a saját hangszerész elvégezheti, de bütykölni már nem szabad.

Napjainkban, az okos otthonok korában, amikor már szinte minden komoly új eszköz képes lehet netkapcsolatra és összeszinkronizálható a telefonnal, felvetődhet a kérdés, hogy akár a zongora megszólalásának minőségét is lehetne akár így állítani, de körbejárva a D modellt, nem találtunk arra utaló jelet, hogy össze lehetne vele kapcsolni okoseszközeinket. Ezt Duffek Mihály is megerősítette, nincs benne semmi elektronika, ez még egy humanizált hangszer. „Gépzongora már létezett a 19-20. század fordulóján, ami visszajátszotta, amit elzongoráztak rajta. Vannak természetesen olyan billentyűs hangszerek, amelyekben van elektronika, így képesek például a hangerő változtatására, de amint ez a szerep meghatározóvá válik, akkor a hangszer személyes hangmegjelenítő képessége lecsökken. Az elektronikus zongora nem képes a személyes hangszínre, amire egy mechanikus hangmegszólaltatás a test mozdulatait követve viszont igen. Amennyiben létrejönne az okoszongora, az már nem arra lenne jó, amire az akusztikus zongora. Több század művei íródtak erre a humanizált hangszerre, amit az elektronika nemcsak új lehetőségekkel támogathat, de el is idegeníthet.”

Írtak-e vajon szerzők kifejezetten a Steinway D modellre darabokat? – vetődött fel a kérdés, miközben hallgattuk a Duffek Mihály zongorajátékát. Létezhet, hogy olyan művek előtt is megnyílik az út ezentúl a Liszt teremben, amiket eddig azért nem játszottak, mert nem volt meg hozzá a hangszer, amire komponálták őket? „Márkára nem, de ilyen képességű zongorára íródtak művek. A szerző mindig rendelkezik egy képzettel arról, hogy milyen a zongora hangja. Az előadó dolga, hogy megfejtse a művet, és azt, ami a kottába van írva, minél jobb hangszeren ábrázolja. Ez az új hangszer mindenre képes, határok nélkül vissza tudja adni a zongoraművész tudását.”

Másfél hét után a közönség is megismerhette a Zeneművészeti Kar új büszkeségét, március 1-jén Beethoven, Bach, Schubert, Liszt és Chopin műveit játszották a zongoraművészek a Liszt teremben, a debreceni Steinway otthonában. A zongorát ugyanis a koncertteremből nem fogják máshova szállítani, és nemcsak, mert a hangzása egy akkora arénaszerkezetű hangversenyterembe illik, hanem azért is, mert a garancia úgy érvényes, ha megfelelően van tárolva a hangszer, amihez a klíma állandóságát is biztosítani szükséges. Ezentúl tehát a Liszt teremben új házigazda fogadja a koncertlátogató vendégeket.