Nemcsak a londoni Albert Hallban vagy a tokiói Suntory Hallban, de már a Debreceni Egyetem Zenemûvészeti Karának Liszt termében is ugyanolyan típusú Steinway zongorán játszhatnak a mûvészek.


Majdnem plusz tíz fok volt február harmadik hetében, elmaradtak már a hajnali fagyok, kora tavasziasra váltott az idõjárás. Ennek köszönhetõen megérkezhetett Hamburgból Debrecenbe a kézzel készült legendás, gyönyörû fekete D modell, a világ egyik legjobb zongorája, a Steinway & Sons gyár híres hangversenyhangszere, amit hiába szállítanak fûtött kamionnal a német kikötõvárosból, mínusz öt fok alatt nem indulnak el vele, mert az nem tesz jót a zongorának.

„Akár el is tévesztheti a zongoramûvész a darabot afeletti gyönyörûségében, hogy a saját keze alól jön ki ez a nemes, gazdag színezetû hang. Ez a zongora minden olyat megcsinál, amit a zongoramûvész tud, nincsenek a hangszernek korlátai” – mutatja be „új szerelmét” Duffek Mihály zongoramûvész, a Zenemûvészeti Kar dékánja. A Liszt teremben otthonra talált D modell a Steinway gyár legnagyobb és legjobb minõségû hangszere, ami a világ nagy koncerttermeiben nélkülözhetetlen, összesen negyvennyolc millió forintba került. Kisebb gyakorló hangszerek is vannak a cég kínálatában, de a Liszt terem akusztikai terébe hangminõsége és hangereje miatt is a D modell illik, aminek hangja az utolsó sorokban is fantasztikus zenei élményt nyújt. „A kiválasztásnál a tartósságot fontos szempontnak tekintettük, ugyanis évtizedekig szeretnénk használni a zongorát, oktatásra és hangversenyeken egyaránt. Eddig úgy beszéltünk az eszményi zongorahangról, hogy nem lehetett olyat hallani az intézményben. A többi zongoránk sem rossz, de mégis korlátozottabb képességekkel rendelkeznek. A hallgatók számára óriási lehetõség, hogy a növendékhangversenyek és a diplomavizsgák is ezen a zongorán lesznek eljátszhatóak” – emelte ki Duffek Mihály az új hangszer oktatásban betöltött jelentõségét.

Játszani már most sokat kell, sõt kötelezõ a D modellen, ugyanis az új autókhoz hasonlóan, még bejáratós, vagy bebillentyûs. Fél év alatt alakul ki a végleges hangja, a kalapácsfejek borítása filcbõl van, ami a húrok ütése során összesûrûsödik. Hiába már tízezer leütés után kerülnek be a kalapácsfejek a zongorába, szükség van még erre az idõre, hogy kialakuljon a végsõ karaktere. A zongoraépítés precizitását az is mutatja, hogy a hamburgi gyárban csupán a hangszer nagy megmunkálási feladatait végzik számítógépekkel irányított gépekkel, a legtöbb részt azonban kézzel készítik a mesterek. Egy-egy munkafázis késztõjének még a nevét is feltüntetik. Egy Steinway zongorának már az alapanyagul szolgáló fát kiválasztani is felelõsségteljes feladat, a hangszerész a mai napig nem tudományosan választ, megkopogtatja a hangszernek szánt farönköket és meghallja bennük a zongora potencialitását. A hangszert évente kötelezõ karbantartani, a Steinway garanciában biztosítja, hogy a mechanika rendben legyen. A Zenemûvészeti Kar kizárólag a hangolásban kapott szabad kezet, azt a saját hangszerész elvégezheti, de bütykölni már nem szabad.

Napjainkban, az okos otthonok korában, amikor már szinte minden komoly új eszköz képes lehet netkapcsolatra és összeszinkronizálható a telefonnal, felvetõdhet a kérdés, hogy akár a zongora megszólalásának minõségét is lehetne akár így állítani, de körbejárva a D modellt, nem találtunk arra utaló jelet, hogy össze lehetne vele kapcsolni okoseszközeinket. Ezt Duffek Mihály is megerõsítette, nincs benne semmi elektronika, ez még egy humanizált hangszer. „Gépzongora már létezett a 19-20. század fordulóján, ami visszajátszotta, amit elzongoráztak rajta. Vannak természetesen olyan billentyûs hangszerek, amelyekben van elektronika, így képesek például a hangerõ változtatására, de amint ez a szerep meghatározóvá válik, akkor a hangszer személyes hangmegjelenítõ képessége lecsökken. Az elektronikus zongora nem képes a személyes hangszínre, amire egy mechanikus hangmegszólaltatás a test mozdulatait követve viszont igen. Amennyiben létrejönne az okoszongora, az már nem arra lenne jó, amire az akusztikus zongora. Több század mûvei íródtak erre a humanizált hangszerre, amit az elektronika nemcsak új lehetõségekkel támogathat, de el is idegeníthet.”

Írtak-e vajon szerzõk kifejezetten a Steinway D modellre darabokat? – vetõdött fel a kérdés, miközben hallgattuk a Duffek Mihály zongorajátékát. Létezhet, hogy olyan mûvek elõtt is megnyílik az út ezentúl a Liszt teremben, amiket eddig azért nem játszottak, mert nem volt meg hozzá a hangszer, amire komponálták õket? „Márkára nem, de ilyen képességû zongorára íródtak mûvek. A szerzõ mindig rendelkezik egy képzettel arról, hogy milyen a zongora hangja. Az elõadó dolga, hogy megfejtse a mûvet, és azt, ami a kottába van írva, minél jobb hangszeren ábrázolja. Ez az új hangszer mindenre képes, határok nélkül vissza tudja adni a zongoramûvész tudását.”

Másfél hét után a közönség is megismerhette a Zenemûvészeti Kar új büszkeségét, március 1-jén Beethoven, Bach, Schubert, Liszt és Chopin mûveit játszották a zongoramûvészek a Liszt teremben, a debreceni Steinway otthonában. A zongorát ugyanis a koncertterembõl nem fogják máshova szállítani, és nemcsak, mert a hangzása egy akkora arénaszerkezetû hangversenyterembe illik, hanem azért is, mert a garancia úgy érvényes, ha megfelelõen van tárolva a hangszer, amihez a klíma állandóságát is biztosítani szükséges. Ezentúl tehát a Liszt teremben új házigazda fogadja a koncertlátogató vendégeket.