A DE rektora kitüntetéses doktoravatásán címeres aranygyűrűvel jutalmazta dr. Varga Évát, a Debreceni Egyetem volt orvostanhallgatóját, aki középiskolai tanulmányaitól kezdve máig sosem kapott ötösnél rosszabb jegyet, doktori szigorlata és védése pedig summa cum laude lett. Mivel az integrált Debreceni Egyetemen eddig ő az első orvos, aki nem mindennapi teljesítményével jogosult lett az auspiciis praesidentis Rei Publicae-kitüntetésre, kíváncsiak voltunk, hogyan csinálta – ráadásul úgy, hogy közben megőrizte szerénységét és törhetetlen tudásvágyát. 

- Mikortól vált nyilvánvalóvá, hogy a csupa ötös sorozatot most már nem szabad megszakítani, mert ez egy igazi és nem mindennapi eredmény?

- Nem volt ez tudatos dolog. Sok minden érdekelt, és sokáig nem tudtam döntésre jutni, hogy milyen pályára lépjek, ezért mindenre hasonlóan nagy hangsúlyt fektettem. Gimnázium alatt egészen negyedikes koromig gondolkodtam, hogy matematikával, nyelvekkel, vagy esetleg földrajzzal foglalkozzak, mert mindegyik érdekelt. Így hát sok tárgyat tanultam lelkesen. Végül rájöttem, hogy természettudományi érdeklődésemet mindenképpen a hétköznapi gyakorlatban szeretném hasznosítani, nem tudnék állandóan íróasztal mellett ülni, fontosnak tartottam munkám során az emberi kapcsolatokat, és a közvetlen visszajelzést, így döntöttem (szüleim és tanáraim számára is meglepő módon) az orvostudomány mellett. Azért persze a jó jegyeknek is nagyon örültem. Az egyetemen a kezdeti néhány nehezebb év után pedig a már szilárd alapokra könnyű volt felépíteni egy használható gyakorlati tudást, így akkorra az ötösök is egyszerűbben jöttek. Boldog éveket töltöttem az egyetemen, és a tanulás mellett szerencsére elég idő maradt máig is meglevő barátságokra, évfolyamtársaimmal közös programokra, koncertekre, fesztiválokra, nyaralásokra. Szép emléket jelent, hogy az Erasmus-program és a Magyar Orvostanhallgatók Egyesülete segítségével egyetemi tanulmányaim során három alkalommal is sikerült néhány hónapos külföldi cseregyakorlaton részt vennem Kölnben, Tartuban és Athénben, melyek szakmailag és azon túl is nagy élményt jelentettek.

- Azt hiszem, a boldog egyetemi évekről minden még most itt tanuló diák szívesen hall. Az integrált Debreceni Egyetemnek ön az első orvos  sub auspiciis praesidentis Rei Publicae-kitüntetettje, tulajdonképpen az egyetem legeminensebb diákja. Ezzel már a tanulmányai alatt is tisztában volt?

- Nem éreztem sosem "kitüntetett" helyzetben magamat. Számos kiemelkedő tehetségű évfolyamtársam volt, akikből kiváló kutatók és klinikai szakemberek lettek, néhányukkal nagy örömömre együtt is dolgozhattam. Az orvostudomány egyébként sem magányos szakma: az eredményes gyógyításhoz elengedhetetlen, hogy az osztályvezetőktől az osztályos orvosokon, az ápolókon át egészen a betegszállítókig mindenki lelkesen, lelkiismeretesen és hatékonyan dolgozzon, egyetlen tehetség nem elég.

- Jó látni, hogy a sikerek ellenére csapatjátékos maradt. Olyan azért előfordult, hogy javítani kellett egy vizsgajegyet vagy év végi jegyet?

- Igen, több alkalommal is. A logikus dolgokat könnyen tanultam, de a szerzői nevekkel többször is megfogtak. Az orvostudomány óriási terület, mindent lehetetlen megtanulni, csak törekedni lehet egy átlátható, rendezett, használható tudás megszerzésére.

- És előfordult olyan tantárgy középiskolán, egyetemen, amely kifejezetten nehezen ment?

- A testnevelés sosem volt az erősségem. Szerencsére tanáraim az igyekezetünket és nem csak a teljesítményünket osztályozták. Később aztán megtaláltam én is azokat a "sportágakat", amelyek közel állnak hozzám, évek óta foglalkozom latin táncokkal és a férjemmel együtt lelkes túrázók vagyunk.

- Ha nem tanulásról van szó, akkor is maximalistának esetleg perfekcionistának tartja magát? Orvosként gondolom a tökéletességre való törekvés előny, és az erőssége lehet.

- Nem tartom magam sem maximalistának, sem perfekcionistának. A minél kiterjedtebb, korszerű, folyamatosan frissülő tudás azonban elengedhetetlen feltétele annak, hogy az ember megállja a helyét a betegellátásban. Az orvostudomány fantasztikus sebességgel bővül, sorra érkeznek az új eredmények. Korszerű ismeretek nélkül pedig a tanítványaimnak sem tudnék megfelelő belgyógyászati alaptudást átadni.

- Most hogy doktorrá avatták, valószínűleg már csak a katedra másik oldalán fog állni, és megkapta élete utolsó ötöseit. Vagy nem? 

- A jó orvos, csakúgy, mint a jó pap, holtig tanul. A múlt hónapban szakvizsgáztam belgyógyászatból, néhány év múlva pedig szeretnék ráépített szakvizsgát is szerezni. Bár ötösöket ezért már nem osztanak, a tanulás, folyamatos továbbképzés nem áll meg. Szerintem még nyugdíjas koromban sem fog…

- Hogyan tovább? Hogyan, és hol folytatódik a karrierje?

- Boldog éveket töltöttem a Debreceni Egyetem I. Belgyógyászati Klinikáján (most már Belgyógyászati Intézet) Paragh György professzor irányításával, vezetésével. A Klinikára most is második otthonomként tekintek. Idén nyáron összeházasodtunk vőlegényemmel, dr. Balogh Tamással, akit munkája Budapesthez, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz köt, ezért fájó szívvel búcsút vettem Debrecentől, és április óta a Semmelweis Egyetem III. Belklinikáján folytatom a munkámat Karádi István professzor Anyagcsere Tanszékén. Még ismerkedem az itteni szokásokkal, viszonyokkal, de máris látom, hogy egy családias, összetartó, szakmailag igen eredményes munkacsoportba kerültem. Biztos vagyok benne, hogy a klinikumban és tudományosan is eredményesen folytathatjuk tovább az elkezdett munkát.