„Szálem alejkum”, I am the professional driver! – szólt az alaptáborba utazásunk reggelén kirgiz sofõrünk az Osh-i szállásunk elõtt. Angol tudását ezzel ki is merítette az öreg, de rendkívül szimpatikus „akszakál” (idõs, bölcs kirgiz) volt. Kézzel, lábbal és németül mesélte, hogy egyszer öt évig élt Németországban és fegyveres õrként dolgozott. De nem voltak hegyek és hazajött inkább. Pár éve dolgozik sofõrként az expedíciót szervezõ cégnél, naponta akár tizenhat órát is levezet egyhuzamban nehéz, nagy figyelmet követelõ utakon. nyolc órát utaztunk vele és ez alatt kisbusszal kereszteztük a Taldyk-hágót, ami 3615 méter magasságban van. Ennél élvezhetõbb már csak az volt, amikor ideiglenesen kiszáradt folyómedrek kavicsos hordalékán pattogtunk tova a kisbusszal. Ez közvetlenül az alaptábor elõtt volt.
Már láttuk a tábort, amikor sofõrünk megállította a gépjármût. A sebesen folyó, fél méter mélységû, több ágra szakadó, tajtékosan habzó folyót kémlelte. Pár perc után megtalálta a szerinte legalkalmasabb helyet és egy kövérgázzal áthajtott a vízen. A pattanásig feszülõ idegek „alatt” még az olajozott zabszem sem csúszott volna tovább. Hosszú másodpercek voltak! De végül odaértünk és csodálhattuk a tábori kilátást és a Lenin-csúcsot. Jól néz ki ez a tábor! Van egy étkezõ, egy konyha és egy raktárként szolgáló jurta, szauna sátor, vendégsátrak és színes wc-k. Na meg persze csodálatosan tiszta, hûs levegõ. Fel is vertük gyorsan sátrainkat és már a következõ napi akklimatizációs túránkról beszélgettünk, ami a 4750 méter magas Petrovsky Peak-re vezetett.
A sok utazás és szervezés okozta fáradtság miatt reggel azonban egy picit tovább aludtunk a kelleténél, és késve indultunk neki a közel Mont Blanc magasságú hegynek. A lustálkodásnak meg is lett az ára. A csúcsmászást követõen ugyanis az erõs napsugárzás miatt annyira megolvadt a hó, hogy sokszor térdig merültünk benne. Egyszer beszorult a lábam, amit nem tudtam idõben kihúzni és a lendületemnél fogva elõre vágódtam. Csak egy nagy roppanást hallottam a térdem környékérõl, de az adrenalintól nem éreztem semmit. Át kellett helyeznem a testsúlyomat, hogy ki tudjam szabadítani a lábamat. Szerencsére nem történt komolyabb baj, csak sántítottam egy kicsit. Józsinak meg a hirtelen magasság-emelkedés tett be. Így megegyeztünk, hogy mielõtt felmegyünk az 1-es táborba, még egy pihenõ napot tartunk az alapban. Azon a napon akklimatizálódtunk. Tehát henyéltünk, beszélgettünk a különbözõ nemzetek mászóival és sok folyadékot ittunk, hogy híguljon a vérünk. Másnap idõben összeszedelõzködtünk és elindultunk az 1-es felé.
Nagy cuccainkkal csak vánszorogtunk. Két óra elteltével elértük a Travelers-hágó legmagasabb pontját, ahonnan megmutatkozott a Lenin-gleccser törmelékkel fedett felszíne, a közép-és oldalmorénája. Majd több órán keresztül trappoltunk fel és le, és egy hirtelen jött zuhiban sikeresen eláztunk. Délután négy óra körül értük el a tábort, felállítottuk a sátrainkat és kitûztük a magyar zászlót. Ezzel kiépítettük az 1-es táborunkat 4400 méter magasságban. A következõ napot ismét bóklászással töltöttük, mászkáltunk a gleccseren. Az akklimatizáció hatásosabb, ha mozgásban van az ember. Elég sok nemzet összegyûlt a táborban és mi majdnem mindegyikkel beszéltünk a másnapra tervezett 2-es táborba való feljutásról. Azt tudtuk, hogy hajnalban kell indulni. Ekkor ugyanis még tartanak a hó hidak a gleccserhasadékok fölött, alacsony az omlás- és a lavinaveszély is. Hát nem rajtunk múlt!
Az idõjárás közbeszólt hajnalban, így ismételten nem tudtunk idõben elindulni. Egy-két órát vesztettünk csak, de a magashegyekben ezek is számítanak. Kezdetben jól haladtunk. Összekötve simán teljesítettük a technikailag nehezebb részeket, a széles hasadékokon való átkelést. Feljebb azonban lelassultunk. Délutánra nagyon erõssé vált a napsugárzás, Józsi óráján a hõmérõ 47°C-ot mutatott! Nem a levegõ hõmérséklete volt ennyi, hanem a napból jövõ direkt- és a hóról visszaverõdõ sugárzás volt erõs. - Gondolom én. Pirultunk rendesen. Józsit igencsak megviselte a magasság, egyáltalán nem érezte jól magát. Miután elértük a 2-es tábort (5300 m), nekiláttam a sátorhely kisásásának. Ez alatt Józsi havat olvasztott, hogy legyen elég folyadékunk az estére. Igazából itt nagyon fáradtak voltunk. Két óra alatt sikerült kikaparnom egy nem túl vízszintes sátrazó helyet, majd a sátrat felverve bedõltünk és egybõl elaludtunk. Másnap Józsi délelõtt leereszkedett az 1-esbe, én azonban jól éreztem magam és megpróbáltam elérni a 6100 méteren lévõ 3-as tábort. Négy órán át tartó mászást követõen világossá vált számomra, hogy ha továbbra is ezt a tempót tartom, akkor nem fogok idõben felérni a táborba. Így a visszaereszkedés mellett döntöttem és újra a 2-es-ben aludtam.
Ez alatt Józsival és az 1-es táborban lévõ vezetõkkel folyamatosan tartottam a kapcsolatot rádión. A következõ napon délelõtt leértem az 1-esbe, ahol kétnapi pihenõt engedélyeztem magamnak. Józsi továbbra sem érezte jól magát és eldöntötte, hogy nem vállalkozik a csúcsra, hanem inkább nekem segít, ahogy csak tud. Ez óriási gesztus volt tõle, amiért igazán hálás vagyok neki. A pihenõidõ alatt találkoztunk két magyar csapattal, akik szintén a Leninre jöttek mászni és síelni. Az akklimatizálódásom jól sikerült, mert sokkal gyorsabban felértem a 2-es táborba, mint az elsõ kör alatt és elég idõm maradt mindenre, amit el kellett végeznem. A 3-as táborba vezetõ út azonban ismét lassabban ment. A hó túlságosan puha volt, a nagy táskával sokszor lesüllyedtem benne. A hármas tábor a csúcsra vezetõ gerinc alsó részén helyezkedik el, a gerincnek egy kiemelkedésén, 6100 méteren. Az utolsó métereken hirtelen befelhõsödött és tejködben haladtam felfelé. Nem látszódtak a tíz méterenként leszúrt jelzõzászlók sem, a lábnyomokat követtem.
Amikor felértem a gerinc kiemelkedésére, semmit sem láttam a táborból. Ezt a jelenséget whiteout-nak nevezik és a magyarban tejfehérségnek fordítják. Találó kifejezés. Egyszer csak a ködbõl félig eltemetett sátrakat véltem felfedezni. Nekiláttam sátorhelyet ásni. Ekkor már szemerkélt a jégdara és a hó. Másfél óra alatt kiástam a sátorhelyet és egybõl elaludtam. Még az este kilencórás rádióbeszélgetést is sikerült átaludnom és csak fél tizenegy körül ébredtem fel. Próbáltam Józsit elérni rádión, de nem sikerült. Csináltam magamnak egy levest és olvasztottam havat, hogy legyen másnapra elég folyadékom a csúcsra. Sajnos az idõ nem javult, sõt tovább romlott. Hajnali háromkor keltem. A sátorban meglepõ sötétség és bezártság érzés fogadott. Felhúztam a ponyva zipzárját és egybõl megértettem, hogy mi történt. Egész éjjel havazott. Körülbelül negyven centi friss hó esett, ami befedte a sátramat és eltemette a sátor mellett hagyott felszereléseimet. Továbbra is rossz idõ volt, így hát visszafeküdtem a hálózsákomba és óránként felkelve figyeltem, hogy mi történik.
Fél kilences ébredést követõen sem volt változás az idõjárásban: whiteout, havazás, hideg. Kilenckor rádióztam az alaptáborral és rossz híreket kaptam. Elmondták, hogy három napig rossz idõ várható, és hogy nagyon sajnálják. Hát ennyi volt? Tudtam, hogy öt nap múlva el kell hagynunk a hegyet, mert lejár a szerzõdésünk. - Még ha három nap után jó idõjárás is lenne, nem maradna elég idõ az alaptáborba való leereszkedéshez. Plusz napokat sem tudtunk vásárolni, mivel a visszaúthoz való repülõjegyünket még otthon megvettük. Azt nem tudtuk eltolni, se pénzünk se lehetõségünk nem volt rá. Bosszús voltam. Ittam egy forró levest és nekiláttam kiásni a sátramat a hószállingózás közben. A hó annyira odafagyott a sátorponyvához az éjjel, hogy jégcsákánnyal kellett lekapargatnom róla. Nem jó kedvvel láttam neki az ereszkedésnek. A frissen lehullott hó mennyisége és a whiteout nyugtalanított, fõleg a meredekebb lefele szakaszoknál. Aznap az 1-es táborig ereszkedtem, ahová késõ délután érkeztem meg. Másnap találkoztam Józsival és miután felmálháztunk, már vidámabb kedvvel és óriási élménnyel a hátunk mögött fordítottuk bakancsainkat messze lévõ kishazánk irányába.
A Székely-Magyar Pamír Expedíciót a Debreceni Egyetem Természettudományi és Technológiai Karának Hallgatói Önkormányzata is támogatta, amiért hálás köszönettel tartozunk!