Valószínû minden egyetemista hallotta már azt a mondatot, hogy „jól használd ki az egyetemi éveidet, a tanulás és bulizás mellett utazz sokat, vagy legalább tölts egy félévet külföldön.” Ilyenkor általában legyint az ember, hogy „oké, úgy lesz”, aztán mire eszébe jut az illetõnek ez a gondolat már az utolsó félévében jár és azon gondolkodik, hogy hogyan is repült el az idõ ilyen gyorsan. A következõkben nem az idõ múlásának relativitásáról lesz szó, csupán röviden be szeretném mutatni, hogy miért éri meg külföldön tölteni egy kis idõt.

Mindenkinek más élményt, tapasztalatokat ad egy-egy külföldi tanulmányút, szakmai gyakorlat. A következõkben a saját tapasztalataimat osztom meg Veletek, így remélhetõleg azoknak is tudok érdekeset írni, akik már gyakorlott világjárók. 

Ebben a tanévben két alkalommal is volt szerencsém szervezett keretek között utazni. Horvátországban, egészen pontosan Pulában volt egy egyhetes Erasmus+ csereprogram november második felében, amelynek fõ témája a kommunikáció volt. Még nyáron láttam meg a hirdetést és nem sokáig gondolkoztam – tengerparti város, hat ország fiataljaival, sõt még a tanulmányaimhoz is illeszkedett a téma.  A döntés jónak bizonyult. Esztivel egy remek hetet töltöttünk Pulában, ahol amellett, hogy nagyon sokat tanultunk – különbözõ kultúrákról, élethelyzetekrõl, saját magunkról – jól is szórakoztunk, új barátokat és örök élményeket szereztünk. Mindehhez szükség volt arra, hogy nyitottak legyünk és kilépjünk egy kicsit a komfortzónánkból. Talán ez az egyik legnehezebb lépés, azonban sokan félnek hátrahagyni a megszokott környezetüket és nem utaznak el az ismeretlenbe. Még mielõtt Coelho idézeteket kezdenék bemásolni, a lényeg: ha láttok egy hirdetést, felhívást, jónak ígérkezõ lehetõséget külföldi tanulmányutakra és az felkelti érdeklõdéseteket, szimpatikus a program, akkor ne gondolkozzatok túl sokat, persze mérlegeljetek (megfelelõ-e az idõpont, belefér-e a költségvetésbe), de ha úgy látjátok, hogy minden körülmény adott, akkor hátizsákot fel! 

Hasonlóképpen döntöttem el még tavaly télen, hogy jelentkezek egy londoni céghez gyakornoknak. Az egyetem Facebook oldalán pillantottam meg a hirdetést, egy hét múlva már az önéletrajzomat és a motivációs levelemet írtam, majd a fogadólevél kézhez vétele után beadtam a pályázatomat a Campus Hungary-hez. Ennek köszönhetõen ezt a beszámolót Londonból írom egy hónap gyakornokoskodás után – és még egy hónap hátra van. :)  

Az egyik szaktársam, Levi is ugyanerre az idõszakra jelentkezett gyakornoknak (ugyanahhoz a céghez), így szerencsémre nem egyedül érkeztem meg a 8,6 milliós fõvárosba egy csütörtöki napon. Pénteken már kezdtünk is a Formium Development nevû cégnél, amely szervezetfejlesztéssel foglalkozik elsõsorban, emellett pedig tréningeket és coachingokat is tartanak. Kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatóként az elsõ fontos feladatunk a cég vizuális identitásának újragondolása, amelyen még most is dolgozunk. Elméletben már volt alkalmunk hasonló feladatokat csinálni, azonban sokkal másabb azzal a tudattal dolgozni, hogy a munkánknak komoly tétje van. Szerencsénkre nem csak az iroda négy fala között telnek a napjaink, elkísérhettük a fõnökünket, Esztert, néhány coachingra, megbeszélésre, voltunk szakmai elõadásokon és díjátadó eseményen is. Ezek a tapasztalatok azért nagyon hasznosak, mert általuk egy teljesebb képet kaptunk a brit szervezeti- és üzleti kultúráról, amely sok mindenben különbözik a hazaitól, leginkább talán hagyományaiban és felfogásában. 

A munka mellett természetesen van idõ felfedezni a várost. Az elsõ benyomásom az volt Londonról, hogy hatalmas, átláthatatlan és elõször kicsit félelmetesnek tûnt. Nem is kellett sokáig várnom az elsõ eltévedésemig. Igazából nem vesztem el, csak a rossz irányba indultam el, ennek az lett a vége, hogy egyedül töltöttem a délutánt a belvárosban, de ez kellett ahhoz, hogy ne egy idegen, óriás betonhalmazként tekintsek Londonra, hanem egy olyan városként, amely nagyon is barátságos és befogadó. A késõbbiekben már direkt úgy mászkáltunk különbözõ városrészekben, hogy nem készítettünk pontos útitervet és próbáltunk lehetõleg minél jobban elveszni, hiszen így lehet a leginkább megismerni a város igazi arcait, miközben egy csomó érdekes és furcsa dolgot látunk. 

Sok sztereotípia kering az angolokról, az egyik többek között, hogy távolságtartóak, ridegek, de azért udvariasak. Ennek az állításnak az elsõ fele számomra egyáltalán nem látszik igaznak, nagyon segítõkészek, kedvesek, legyen szó 25 kg-os bõrönd cipelésérõl a lépcsõn, vagy a boltos nénik közvetlenségérõl a mindennapokban és persze bármi történik, a ’sorry’ a leggyakrabban használt szó. Az viszont nagyon is igaz, hogy szeretnek az idõjárásról beszélgetni. Egy napsütéses hétfõi napon egy idõsebb nénivel beszélgettem az idõjárásról a buszra várva. Legközelebb szerdán találkoztunk a buszmegállóban, akkor már borongós volt az idõ, a néni „morgott” is egy kicsit. Azonban az nem látszik beigazolódni, hogy mindig esik az esõ és köd van, sokszor süt a nap, ha esik is, maximum néhány órát. Myth Busted.

Még nagyon sok mindent lehetne írni, hogy miért jó egy másik kultúra részének lenni, még ha csak egy kis idõre is és mennyi klassz élménnyel, tapasztalattal lehet gazdagodni. Az egészben talán az a legjobb, hogy egy idegen város, kultúra megszûnik idegennek lenni, ismerõsek lesznek az utcák, (nem keverem össze a jobb és bal irányokat), megismer a boltos néni, sõt a metróhálózat sem tûnik egy idõ után már olyan kautikusnak.