„Az Elbrusz a Kaukázus legmagasabb csúcsa, és annak méltó zárköve”.- olvashatjuk Déchy Mórnak a Kaukázusban tett elsõ utazásáról szóló 1885-ös beszámolójának kezdõ gondolatát. A neves magyar földrajzi felfedezõ írásából kiderül, hogy az itt õshonos népek lelkében Mingi-Tauként élõ hegy mai elnevezését az orosz földrajzi írók az idegen perzsa népektõl vették át, és a cári hódítás elõrehaladásakor a hadászati térképeken már Elbruszként volt feltüntetve. A helyi rege szerint Noé bárkája mielõtt végleg megfeneklett volna az Araráton, az Elbrusz csúcsán állt meg.

Ha ez így történt volna, akkor a hegy elsõ megmászásának érdeme kétségkívül Noé családját illetné meg. A hivatalos források alapján azonban a nyugati csúcs elsõ megmászását 1874-ben egy brit expedíció hajtotta végre. Déchy Mór az 1884-es elsõ kaukázusi expedícióján elsõ magyarként mászta meg a csúcsot, amit a hegy harmadik megmászásaként tartanak számon. A második magyar megmászásig majdnem kilencven évnek kellett eltelnie majd a hetvenes évektõl kezdõdõen –kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan- folyamatosan volt magyar taposója a vulkáni eredetû hegyóriásnak. 

Barátommal, Misi Dáviddal mi is szerettünk volna a „taposók” sorába állni, így idén nyáron nekiveselkedtünk egy hegymászó expedíció megszervezésének a „kaukáz hegyvidékének szívébe”. Bõ három hónapos szervezést és szponzorkeresést követõen nagytáskákkal és nagy lelkesedéssel felvértezve vártuk, hogy a Nyugati pályaudvarról kigurulva megkezdjük két és félnapos vonat utazásunkat Kijeven át az oroszországi Mineralnye Vodi-ig. Innen menetrendszerinti buszokkal mentünk Kabard- és Balkárföld fõvárosába Nalcsikba, majd onnan a Bakszán-völgy völgyfõjében található Terszkol településre, ahol az engedélyek beszerzésével és a felszerelésünk kiegészítésével két napot töltöttünk. 

Az okmányok beszerzésekor kiderült, hogy az akklimatizációnknak szánt Mount Cheget megmászását és a Bezengi- völgy bejárását törölnünk kell az expedíció céljai közül. Ezek a területek a természetes határ mentén helyezkednek el és megközelítésük a fokozott katonai helyzet miatt speciális engedélyekhez kötöttek, melyek megszerzési ideje két-három hónap. 

E rossz híreket hallván azonban nem engedtük, hogy a csüggedés úrrá váljon rajtunk és harmadnap elindultunk felfelé a hegyre. Az elsõ éjszakát 3500 méteren töltöttük az elhagyatottnak tûnõ Mir-nek nevezett lanovka-állomás dohos és szeles épületében. Mivel fokozatosan szerettük volna szervezetünket a magassághoz szoktatni, a következõ nap 3800 méteren a Barrels-nek becézett - óriás olajos hordókból álló- szálláshely fölött állítottuk fel sátrunkat. Majd másnap kiépítettük utolsó táborhelyünket 4200 méter magasságban a Garabashi-jégmezõ egyik moréna sáncán. Innen akklimatizációs túrára indultunk 5000 méter magasságig, hogy a következõ nap - jó idõ esetén - megpróbálkozzunk a csúcstámadással és ne legyen megerõltetõ a nagy szintemelkedés a szervezetünknek.

A hajnali csúcstámadás azonban a rossz idõ miatt elmaradt. Egy óra alatt tíz centiméter hó esett, ami befedte a sátrunkat és a látási viszonyok is nagyon rosszak voltak. A morénán sátrazókkal együtt mi is óránként felkeltünk az idõjárást szemlézni, de sajnos nem láttunk javulást. Egy napot kellett várnunk az idõjárási ablak bekövetkeztére. Így másnap hajnali kettõkor enyhe szélben, de tiszta idõben indultunk a csúcstámadásra. Ötezer méter fölött azonban a hegy ismét ködbe burkolózott, a látótávolság nem érte el a tíz métert sem. Monoton emelkedésünket elõbb a jeges esõ, majd a közel vízszintesen esõ hó és a fokozódó negatív hõérzet nehezítette meg. Hét órán át tartó folyamatos menetelést követõen a tejködbõl egyszer csak kibontakozott az Elbrusz legmagasabb pontján (5642 méter), elhelyezett csúcskõ, amelynek látványa nagy lelki megkönnyebbülést jelentett számunkra. Egy gyors kézfogást követõen készítettünk néhány fotót, majd megkezdtük ereszkedésünket a táborhelyünk felé. Három és fél óra elteltével már a táborban voltunk. 

A következõ napon egészen Terszkol településig jutottunk és megkezdtük az elõre nem sejtett, kalandos hazautazásunkat…