Felsõoktatás
Mennyi az annyi?
2014. február 27., forrás:Egyetemi Élet

A felsõoktatásnak mind a társadalmi, mind az egyéni haszna elég mélyen beleívódott a köztudatba. Fõként azok körében, akik épp egy egyetemi újság hasábjait olvassák. A felsõoktatás finanszírozásának megítélése azonban már korántsem ilyen egyértelmû. 

A felsõoktatás drága dolog. Az OECD országok jellemzõen éves bruttó össztermékük (GDP) 1-2,5%-át fordítják erre a célra. Jellemzõen a legfejlettebb országok, mint az Egyesült Államok, Kanada, Korea vagy Skandinávia államai tartoznak ennek az intervallumnak a felsõ határa körül költekezõk közé, míg a dél- és kelet-európai országok találhatók az intervallum alsó határának közelében. A kérdés nagyon egyszerûen feltehetõ: ki állja a cehet? Dániában fizetnek azért, hogy valaki egyetemre járjon, míg az Egyesült Államokban már a középiskolában arra készülnek, hogy elnyerhessenek egy ösztöndíjat, és ezáltal egy luxusautó árának megfelelõ tandíjat spórolhassanak meg. Ebben a cikkben körképet mutatunk arról, hogy milyen különbözõ finanszírozási modellekkel találkozhatunk a különbözõ országokban, különös tekintettel az extrém esetekre.

Az OECD Education At Glance címû tanulmányában rengeteg adatot találhatunk az oktatásra vonatkozóan. A korábban említett GDP százalékok elsõ ránézésre nem mutatnak számottevõ különbséget. Valójában azonban óriási összegekrõl van szó, mert egy állam összterméke is hatalmas, így egyáltalán nem mindegy, hogy egy országban a jövedelem egy, vagy két százalékát költik átlagosan a felsõoktatásra. A Bruegel Intézet munkatársai egy 2007-es cikkükben rámutatnak, hogy azoknak az országoknak az egyetemei, amelyek mind arányaiban, mind egy hallgatóra számítva jelentõs mértékben költenek a felsõoktatásra, jobban teljesítenek a nemzetközi egyetemi rangsorokban. 

Sokan vitatják a nemzetközi egyetemi rangsorok létjogosultságát, illetve a rangsorolás módszertanát, de egyértelmûen elõrébb vannak ezekben a rangsorokban azok az országok, amelyek a gazdaság és az innováció tekintetében is a világ élvonalába tartoznak. Erre vonatkozóan elég a fentebb említett fejlett országok példájára gondolni. A százalékos arányok tüzetesebb vizsgálatával négy alapvetõ finanszírozási modellt lehet jól elkülöníteni.

Az elsõ modellbe az arányaiban szûkös állami forrást (0,5-0,8%) elköltõ országokat soroljuk, amelyek ezt többé-kevésbé jelentõs magánforrással (0,3-1%) egészítik ki. Ebbe a körbe olyan országok tartoznak, mint az Egyesült Királyság, Ausztrália, Japán, Szlovákia. A két forrás együttesen az arányos költés középmezõnyébe helyezi ezeket az országokat. A magánforrások egy nagyon komoly része tandíjból származik.

A második modellbe az átlagos állami forrásarányt (1% körüli érték) és minimális magánforrást (kevesebb, mint 0,5%) bevonó intézmények tartoznak. Ide a kontinentális európai országok sorolhatóak, élükön Németországgal, Franciaországgal, Olaszországgal. Ez a modell is jól teljesíthet a rangsorokban, ha egy egyébként gazdag ország alkalmazza, mint Németország vagy Svájc, de visszafogottabb a sikere, ha olyan országok, mint a közép- és kelet-európai államok. Utóbbiak az alsó határt, illetve a középmezõnyt képviselik.

A harmadik modellbe a nagylelkû állami költési arányú skandináv országok tartoznak. A közel 2% körüli GDP arányos állami költés mellett magánforrást minimális mértékben vonnak csak be. Ez a modell viszonylag versenyképes, ha a rangsorokat szemléljük. 

A negyedik modellt tulajdonképpen amerikai modellnek is lehetne nevezni, mert csak egy maroknyi ország követi. Az Egyesült Államokban hazánkhoz hasonlóan a GDP 1%-át költik állami forrásból felsõoktatásra, emellett azonban 1,6%-os a magánforrás aránya. Ebben a modellben a felsõoktatási intézmények a jelentõs állami támogatások mellett nemzetközi viszonylatban borsos árú tandíjakat is szabnak. Ide lehet sorolni még Koreát, amely extrém növekedést produkált az elmúlt évtizedekben, többek között az ország technológiai innovációs potenciáljának köszönhetõen. Itt találjuk Kanadát is, amely a világ egyik legélhetõbb országa. Chile esetében egy meglepõ követõje is van ennek a modellnek, amelyre késõbb még visszatérünk.

Az egy hallgatóra jutó éves elköltött dollár tekintetében azonban azt látjuk, hogy modelltõl függetlenül a fejlett nyugat-európai országok hallgatónként körülbelül 15 ezer és 20 ezer dollár körüli összeget fordítanak a felsõoktatás finanszírozására. Svájc felfelé lóg ki a sorból, ahol több, mint 21 ezer dollár jut egy hallgatóra. Ezzel, Kanadával kerül egy minõségi szintre. Érdekes módon az amerikai finanszírozási típust használó Koreában (9513$) alig jut több dollár egy hallgatóra, mint Magyarországon (8518$), míg az emlegetett Chilében kevesebb (6863$). Magyarország ebben a tekintetben szinte teljesen beleolvad a régióba; a lengyel vagy a cseh átlag hallgatóra sem fordítanak jelentõsen eltérõ összeget. Az ország, amely extrém módon eltér az összes többitõl, az Egyesült Államok. Körülbelül annyival többet fordít egy hallgatóra a költési rangsorban második Kanadától, mint amennyit egy magyar hallgatóra összesen költenek. Jóval nagyobb a különbség egy német hallgatóra jutó költés és egy amerikai hallgatóra jutó ráfordítás között, mint egy magyar és egy német között. Ezt elképzelni is nagyon nehéz anélkül, hogy megtapasztalnánk.

Mit jelent ez a hallgatói élet szempontjából? Ez fõként az egyetemi infrastruktúrában, illetve az oktatói és kutatói állományban nyilvánul meg. Amerikai egyetemek tömkelegén olyan laborok állnak a hallgatók rendelkezésére, amelyek Európában csak egy-két angol és svájci elit egyetemen, vagy még ott sem. Ez az infrastruktúra természetesen a világ minden tájáról odavonzza a legtehetségesebb kutatókat, akik majd tudományos eredményeikkel egy nagyszerû fejlõdés motorjai lehetnek. Ez egy öngerjesztõ folyamat. Sokat költünk felsõoktatásra, mert jól élünk. Jól élünk, mert már korábban is sokat költöttünk felsõoktatásra. 

A Collegecost.ed.gov oldalán magunk is böngészhetünk az Egyesült Államok legolcsóbb és legdrágább egyetemeinek árlistájában. Azt tudni érdemes az ottani felsõoktatásról, hogy három típusú egyetem mûködik a rendszerben. Vannak a viszonylag olcsóbb állami egyetemek, és a drágább non-profit magánegyetemek. Ha valamilyen sorozatban vagy filmben azt halljuk, hogy „… State egyetem focicsapata” akkor állami egyetemrõl lesz szó, de a legnevesebb egyetemek, mint például a Harvard vagy a Yale, non-profit magánegyetemek. A felsõoktatási szektor egy kisebb szeletét adják a profitorientált magánegyetemek, amelyek elsõsorban a már dolgozó felnõttek számára nyújtanak fõiskolai jellegû szolgáltatást. Az állami egyetemek átlagos tandíja az OECD számításai szerint 6 312$ volt évente, ami közel másfél millió forint. Ehhez képest még megdöbbentõbb a nívósabb magán egyetemek átlagos, 22 852$-os tandíja, amely közel 5 300 000 Ft. Ehhez képest még elképesztõbbek a számok a legdrágább non-profit magánegyetemek tekintetében, ahol a 40 ezer $-t is meghaladja az éves tandíj. Ez átváltva 9 millió Ft feletti összegnek felel meg, és ez csak a négy éves képzésbõl egynek az ára. Ebbõl az összegbõl akár egy felsõ középkategóriás autót, vagy egy városi garzonlakást is lehet venni. Az amerikai hallgatók 80%-a kap valamilyen támogatást az Oktatásstatisztikai Központ adatai szerint, azonban érdemes figyelembe venni, hogy az amerikaiak ebbe a kategóriába sorolják a kamattámogatott diákhitelt is. 

A tandíjak - magas összegük ellenére - a teljes egyetemi költségvetésnek nagyjából csupán 29%-át finanszírozzák a non-profit magánegyetemek esetében. Az állami egyetemeknél ugyanez az arány 18,6% volt a 2010/2011-es tanévben az amerikai oktatásstatisztikai központ adatai szerint. Érdekes módon viszont annak ellenére, hogy a tandíjbevétel a teljes költségvetés harmadát sem haladja meg, az egyik legnagyobb szeletnek számít a finanszírozási struktúrában. Hasonlóan jelentõs szelet (30% körüli) az egyetemek befektetési tevékenysége, továbbá a bevételek közel 10%-a felajánlásokból származik. Ennek egy igen érdekes, és egyben látványos következménye van. Az egyetemek többek között az egyetemi sportcsapatok mérkõzésein találkoznak volt hallgatóikkal. Az olyan különleges hallgatók, akikbõl milliomosok lettek, egy-egy gyõztes szezon okozta extázisban könnyen nyitják meg csekkfüzetüket a VIP szektorban ünnepelve. Ezért már korántsem olyan meglepõ, hogy az egyetemi futballedzõk gyakran az egyetem rektoránál is jobban keresnek. Emellett persze az egyetem és az ipar erõteljes összefonódásáról is szót kell ejtenünk. Nagyon jó példa erre a Stanford. Ezen az egyetemen vett részt PhD programban Larry Page és Sergey Brin, akik az ottani kutatási munkájukra alapozva indították el a Google-t, és ma a világ leggazdagabb emberei közé tartoznak. A Wall Street Journalban 2007-ben jelent meg részletes cikk az egyetem elmélyült kapcsolatrendszerérõl, amelyben a Google csak egy a sok más cég közül. 2013 nyarán John Arrillaga, a Szilikon-völgy legnagyobb ingatlantulajdonosa, 151 millió dollárt adományozott a Stanford egyetemnek. Ilyen adományokból épülnek a jövõ technológiáját kifejlesztõ kutatási központok. Összehasonlítás képen ez az egyetlen adomány a Debreceni Egyetem éves költségvetésének körülbelül a fele. 

Az Egyesült Államok egy nagyon más világ, nehéz összehasonlítani hazánkkal. A korábban már emlegetett Chilével azonban már egy kicsit más a helyzet. Chile 1988-ban szabadult fel egy diktatórikus rendszer elnyomása alól, ami után demokratikus államberendezkedést kiépítve jelentõs fejlõdésnek indult. Ma Chile gazdasági helyzete (GDP, HDI) nagyjából hasonló Magyarországéhoz. Chile legfejlettebb egyetemei azonban elképesztõen jó helyezéseket érnek el a nemzetközi rangsorokban. A QS egyetemi rangsoroló listájában a legjobb chilei egyetem, a Pontoficia Universidad Católico de Chile a 166. helyen áll, és két másik egyetem is szerepel a legjobb ötszázban, továbbá a shanghaji rangsorban is szerepel a háromból kettõ, míg Magyarországról egy egyetem se tudta magát kvalifikálni a legjobb ötszázba.

Természetesen ahhoz, hogy az oktatásfinanszírozási struktúra és az egyetemek, vagy az adott ország teljesítménye között összefüggéseket fedezzünk fel, sokkal mélyebb elemzést kell végezni, de elég erõs sejtésünk lehet arra vonatkozóan, hogy magánforrást bevonni a felsõoktatásba nem csak úri muri, hanem Magyarországhoz hasonló országok is képesek rá. Az elért eredményeiknek pedig nagyon határozott pozitív aspektusai vannak. A cikk egy folyó felsõoktatási kutatás munkájához kapcsolódik. 

 

Vona Máté

Egyetemi tanársegéd

DE-KTK

DEX-Mûhely



A szerzõ további cikkei
Délibábszínház Ha van örömteli visszakapaszkodás az életbe, akkor az Bérczesi Róberté.
Sörforradalom a konyhában Sok gyakorlással otthon is finom sör készíthetõ.
Nemzetközi konfliktusok Új formái, és gazdasági következményei.
Társasjáték Sokan próbálták ki a DE óriás társasjátékát, amelynek bábui maguk a résztvevõk.
CAMPUS PONT - SZOLGÁLTATÁSOK
Bejelentkezés
A hét legolvasottabb cikkei
Keresés
A rovat legolvasottabb cikkei
A hónap legolvasottabb cikkei