Ha valaki azt mondja 1963-ban, hogy az akkor feltûnt Bob Dylan 2014-ben még a világ színpadjait járva játssza újabb és újabb dalait, biztosan háborodottnak nézik. Nos, Dylan immár hetvenharmadik évébe lépve nagyon is aktív, nyáron fellépett például a közeli Kassán. Írásunk tárgya nem ez a koncert, tekintve, hogy nem is vettünk rajta részt, hanem egy pár éve megjelent, ám máig érvénnyel bíró interjúkötet, mely a vele készült beszélgetésekbõl válogat.

Robert Allen Zimmermann sajátos alakja a rock and rollnak. Egy ismerõsöm szerint olyan õ az angolszász kultúrában, mint nálunk a néhai Cseh Tamás. Ha az összehasonlítás néhány ponton nyilvánvalóan sántít is, annyi azonban bizonyos, hogy mindkét dalnok ereje és hatása annak köszönhetõ, hogy maximálisan ki- és felhasználták saját gyökereiket, nemzeti kultúrájukat mûvészetük kibontakoztatásához. Az is közös bennük, hogy – bár idõnként remek zenészekkel dolgoztak együtt – alapvetõen az általuk elõadott szövegek számítottak, a zene mindezek mellett amolyan hordozóközegként funkcionált munkásságukban.

Dylan persze behozhatatlan elõnnyel rendelkezett, amit angol nyelvnek hívnak, s ami immár hatvanvalahány éve uralja a nemzetközi rockpiacot.  Így lehet, hogy még azok is rákattantak, akik egy halvány kukkot sem értettek abból, amit énekel. Mondjuk az kétségtelen, hogy a sima konyhaangol ismerete nem elég sokrétû, sokféle közegbõl merítõ képekkel operáló, látomásos költészetének megértéséhez. Valószínûleg õ az a rock and roll arc, akinek munkásságából a legtöbb doktori disszertáció íródott, s aki a legjobban feladta a leckét a mindenben jeleket keresõ, okoskodó kritikusoknak.

A Jonathan Cott által szerkesztett Bob Dylan interjúk igen széles merítést kínál, az elsõ vele készített beszélgetés 1962-bõl, míg az utolsó 2004-bõl származik. (Lassan itt az ideje egy bõvített kiadásnak, amely az azóta eltelt tíz esztendõ termésébõl is válogatna.) Az interjúk között találunk rádióban leadottakat, de fõleg a nyomtatott sajtós megjelenések dominálnak. Érdekes megfigyelni, hogy míg a kezdõ, hebrencs folk dalnokra fõleg a kisebb, helyi adók, meg egyetemi lapok kíváncsiak, a késõbb jelentõs elõadóvá ért Dylanre már a Playboy vagy az Esquire is ráereszti újságíróit.

Akárhogy is nézzük, Bob Dylan pályája hû tükre magának a mûfajnak, amit képvisel. Amikor a rock elindult, az egész nem tûnt másnak néhány kinyúlt pulóveres, zsíros hajú nagykamasz idétlen hõzöngésénél, majd az önálló mûvészeti ággá növekedés korszaka után és alatt irdatlan hasznokat (is) hozó biznisszé vált. Dylan azonban nem elégedett meg azzal, hogy hátradõljön. Már a debütálása is más volt, hiszen ortodox népdalokat, illetve azokból merítõ elõadók dalait egy szál gitáron pengetve tûnt fel a színen. Bátorságot kapva elõbb saját számokkal és sajátosan szuggesztív szövegekkel próbálkozott, majd amikor már egy mozgalom szószólójaként tekintettek rá, hirtelen irányt váltott. A dobozgitárról elektromosra, a szikár szólóprodukcióról zenekarira tért át, megharagítva ezzel régi híveit, s egyben utat mutatva kevésbé progresszív pályatársainak. Olyan zenészekre volt hatással, mint John Lennon, a Stones, a Byrds, meg az õt egy az egyben lekoppintó hatszáztizenötezer gitáros csóka, az angol Donovantõl a magyar Dinnyés Józsefig.

A gondosan szerkesztett anyag nemcsak idõnkét csapongó beszélgetések ad hoc alapon kiválasztott füzére, hanem felrajzol egy kanyargókkal, csúcs- és mélypontokkal teli pályaképet. A kezdet kezdetén egy kifejezetten nyegle, saját magát az õt körülvevõ emberektõl és dolgoktól elhatároló srác személyisége rajzolódik ki elõttünk. Ebben az idõben kitalált önéletrajzi események halálosan komoly taglalásával vezette orránál fogva a sajtót. Késõbb jön a rejtõzködõ Dylan, aki a hetvenes évtized végén keresztény hitre térve talált új identitásra, majd a kissé zsémbes, idõnként morgó, de alapvetõen barátságos öregedõ mûvész. Ahogy idõsödik, úgy lesz egyre komolyabban vehetõ az interjúiban is. mintha nem az lenne már a célja, hogy megvezesse a privát Dylanre kíváncsiakat. Mindez nem azt jelenti, hogy elõszeretettel tárja a nyilvánosság elé magánszférájának rejtett titkait, de õszintén beszél alkotói munkájának folyamatairól, az õt foglalkoztató kétségekrõl és az általa befutott elképesztõ karrierrõl.

A csinált sztárok világában különösen tanulságos böngésznivaló ez a könyv, ajánlott olvasmány mindazoknak, akik kíváncsiak egy letûnt korszak még mindig velünk élõ képviselõjére.

Bob Dylan interjúk, szerk.: Jonathan Cott, Cartaphilus, 2009