Sport
Transzpireneusok Trekking
2016. november 16., forrás:Egyetemi Élet

Mondanom sem kell, hogy mennyire éreztem kellemesen magam, amikor kiderült, hogy rossz időpontra – egy héttel későbbre – váltottam meg a vonatjegyet. Öt perccel az „elméleti indulás” előtt voltunk… Ezzel még nem is lett volna olyan nagy gond akkor, hogyha Debrecen – Budapest viszonylatra gondolok.A helyzet azonban az volt, hogy Barcelonában voltunk és a Pireneusok gerincét készültünk végigjárni.

Egy tíz évvel ezelőtt kiadott angol nyelvű könyvecske és 46 darab alig használható térkép állt rendelkezésünkre az útról. A GR11-ről, amely az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig „vezeti” a komfortzónáját elhagyni kívánó trekkingest a Pireneusok gerincének spanyol oldalán 840 km hosszan… Jucával (Kiss Judit, II. éves geográfus MSc) július huszadikán vágtunk neki életünk nagy kalandjának, nem kis előkészületeket követően.

Két alapelvünk volt; minden felszerelést magunk cipelünk, és az, hogy a lehetőségekhez képest a legkisebb mértékben használunk külső segítséget. Ezeket betartva, „tisztán” és sportszerűen tudhatjuk magunkénak az élményt. Ezzel tulajdonképpen „kilógtunk”a GR11-et 35 – 60 literes táskákkal járó, menedékházakban alvó más nemzetek sorából. A mi 80 és 100 literes hátizsákjaink átlagosan 16 – 25 kg tömegűek voltak, attól függően, hogy mennyi vizet, élelmiszert kellett magunknál tartani. Apropó víz! Ez állandóan kardinális kérdés volt. Hogyan szerzünk elegendő vizet a 46 napig tartó útra? Mit eszünk 1,5 hónapig a hegyen, és mindezt honnan tudjuk majd beszerezni? Ekkora cuccokkal baktatni a Pireneusokon keresztül a tűző napon, megerőltető szintkülönbségek mellett, azt jelenti; hogy – alsó hangon – napi 8 liter vízhez (főzés, ivóvíz, „fürdés”) vagyunk kötve fejenként, ami 8 kg plusz súly jelent a táskában. Ez csak akkor nincs így, amikor egy nap alatt több vízszerzési pont mellet is el lehet haladni. Élelemszerzéshez viszont érintenünk kellett a völgyfőben vagy a völgylábra épült településeket, így ezekre nagyon kellett figyelnünk.

Az útvonalat kialakító lokálpatrióta helyiek is fontosnak tartották ennek a megoldását, akik úgy jelölték ki a piros-fehér jelzésű magashegyi nyomvonalat, hogy az pár naponként érintsen egy települést, ahol be lehet vásárolni. Véleményünk szerint az útvonal kialakítói a település kiválasztásánál nagyobb hangsúlyt fektettek az apartmanok, hotelek mindenre kiható szolgáltatására, mint az „egyszerű” bőrtalpúak minimális, bár nélkülözhetetlen szükségleteinek kielégítésére. A „kis angol könyvünk” (Through the Spanish Pyrenees: GR11) 46 részre / napra osztja a távot, valamint feltünteti az „ívó”- víz szerzési pontokat is.

Csak hát, ez egy tíz évvel ezelőtt kiadott könyv, amely a 2006-os körülményeket jelzi, tehát nem alapozhattunk rá túlságosan. Nem volt szerencsénk a netes blogokkal, túrabeszámolókkal sem, mivel általában azok nem tértek ki a források helyére, a tehenekre meg pláne nem. Ja igen, a barátságos tehenek! Ugyan miben jelentenének gondot számunkra? – gondolhatnád. Pedig sokszor igen nagy kihívások elé állítottak minket, és nem azzal, hogy fizikai értelemben félnünk kellett volna tőlük. Nagyon jámbor állatok. Itt arról volt szó, hogy a Pireneusokban több száz éves hagyománya van a hegyi legeltetésnek. Nyáron – túraidőszakban – felterelik a jószágokat a magashegyi legelőkre, füves gerincekre majd otthagyják őket a „szezonra”. Nekik is szükségük van vízre. Röviden kifejezve; elszennyezik a vizeket. Nem kicsit. Bizonyos szakaszokon olyan mértékeket öltött a szennyezés, hogy táblákon külön felhívták rá a túrázók figyelmét, egy helyen még a „kis angol könyvünk” is jelezte. Már akkor is.

Szóval a vízre nagyon kellett figyelnünk, ahogy néhány felszerelés összeállítására is külön figyelmet kellett szentelni. A sátornál fontos volt, hogy könnyű, de masszív, jó vízállóságú darabot vigyünk ki, amit a Zajótól sikerült támogatásul megkapnunk Szlovákiából.

A főző szintén kiemelt helyen szerepelt a felszerelések körében, mert olyan kellett, ami nem csak gázzal, hanem bármilyen folyékony üzemanyaggal is tud működni, mivel a víz mellett a gáz beszerzésével is gondban voltunk a hegyen. Üzemanyagot erdészektől, menedékházakból, síközpontokból, falvakból lehetett vásárolni. Választásunk ezért egy Primus Multistove főzőre esett, melynek használatát külön megkellett tanulni, de nagyon hálás volt, amikor üzemanyaggal kellett beérnünk. Már csak egy dolog hiányzott. Egy jó bakancs. Fontos volt, hogy hosszútávon, sziklás terepen is kellően jól tartsa a bokánkat, masszív legyen, valamint, hogy kényelmes viseletet biztosítson 1,5 hónapon keresztül. Nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy sikerült két Hanwaggal nekivágunk az útnak.

Az út. Barcelonából végül csak elvergődtünk az Ibériai-félsziget észak-keleti „csücskére”, a Higuer-fokra, a rosszul megváltott menetjegy ellenére. Igaz ezzel máris lemaradásba kerültünk. És még neki se vágtunk a hegyeknek. Na nem baj, lesz ez még így se. – bátorítottuk magunkat, majd a csöpögő esőben a hegyek irányába fordítottuk bakancsinakat. Minden igyekezetünk ellenére nem tudtuk tartani az „előírt” 60 km-t az első három napban. Később szerencsére azért belejöttünk.

A jelzésekkel szinte mindig gondban voltunk, ugyanis a magashegyi részektől eltekintve, igen foghíjasan voltak felfestve, vagy sok esetben nagyon félrevezetőek voltak! Egyszer azt hittük, hogy a jó jelzésen haladunk, közben pedig „átnéztünk” Franciaországba egy napra. Idegőrlő és fárasztó tudott lenni. Pár nap elteltével kialakítottuk a napi rutinunkat; reggel korán kelés, kávé vagy tea, reggeli, összepakolás, dél körül egy ebéd, majd hatig bakancskoptatás. Sátorállítás, főzés és alvás. Néha persze belecsúsztunk az éjszakába és néha a délelőttbe is.

Életemben most éltem át először azt, hogy milyen az, amikor 20 nap folytonos fizikai megterhelés után még előtted van 26 hasonlóan nehéz nap. Priceless. Azt gondoltuk, hogy a központi rész, amely már bőven kétezer méter felett van, és ahol a kezünket is használni kell az egyes szakaszok „leküzdéséhez” lesz a legnehezebb az egész út alatt. Nem így lett. Az utolsó pár nap, az embert próbáló volt. Akkor már, „nagyon közel” jártunk a Földközi-tengerhez, és egyre jobban érződött a mediterrán klíma hatása; a meleg, a szúrós növényzet elterjedése, az árnyékot adó zárt lombozatú erdők, valamint a víz hiánya. Helyzetünket nehezítette, hogy az utolsó 3-4 napban hasmenéssel küzdöttünk, amiből elég nehezen, csak itthon tudtunk kijönni.

A Földközi-tengert a 43. napon ugyan „már” megláttuk, de a várt, elégedett „érzésünkkel” ellentétben csak félelmet éreztünk. 46 nap nomád magashegyi túrázásból visszatérni a civilizációba egyáltalán nem egyszerű feladat. Lelki értelemben értem. A Creus-foknál állva azonban, erősített az, hogy első magyar végigjáróként sikerült teljesítenünk a 840 km hosszú távot. Önerőnkre támaszkodva, úgy ahogy terveztük.

Radics Tamás
Ásvány-és Földtani Tanszék, ösztöndíjas


 



A szerző további cikkei
100 év könyvtár A Kenézy-villából az Élettudományi épületbe- könyvtár az orvosi karon.
„Március fényű október” „Mert ez nagyon furcsa karácsony: / A magyar nép lóg most a fákon.”
A legnagyobb tőzsdebukások A tőzsde egy veszélyes hely.
Világbajnoki aranyérmek egyetemi színekben Idén nyáron is sikert sikerre halmozott a Debreceni Egyetem két hallgatója.
A balti kincs Észtország gazdasági csodaként híresült el.
CAMPUS PONT - SZOLGÁLTATÁSOK
Bejelentkezés
A hét legolvasottabb cikkei
Keresés
A rovat legolvasottabb cikkei
A hónap legolvasottabb cikkei