„Az Elbrusz a Kaukázus legmagasabb csúcsa, és annak méltó zárköve”.- olvashatjuk Déchy Mórnak a Kaukázusban tett első utazásáról szóló 1885-ös beszámolójának kezdő gondolatát. A neves magyar földrajzi felfedező írásából kiderül, hogy az itt őshonos népek lelkében Mingi-Tauként élő hegy mai elnevezését az orosz földrajzi írók az idegen perzsa népektől vették át, és a cári hódítás előrehaladásakor a hadászati térképeken már Elbruszként volt feltüntetve. A helyi rege szerint Noé bárkája mielőtt végleg megfeneklett volna az Araráton, az Elbrusz csúcsán állt meg.

Ha ez így történt volna, akkor a hegy első megmászásának érdeme kétségkívül Noé családját illetné meg. A hivatalos források alapján azonban a nyugati csúcs első megmászását 1874-ben egy brit expedíció hajtotta végre. Déchy Mór az 1884-es első kaukázusi expedícióján első magyarként mászta meg a csúcsot, amit a hegy harmadik megmászásaként tartanak számon. A második magyar megmászásig majdnem kilencven évnek kellett eltelnie majd a hetvenes évektől kezdődően –kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan- folyamatosan volt magyar taposója a vulkáni eredetű hegyóriásnak. 

Barátommal, Misi Dáviddal mi is szerettünk volna a „taposók” sorába állni, így idén nyáron nekiveselkedtünk egy hegymászó expedíció megszervezésének a „kaukáz hegyvidékének szívébe”. Bő három hónapos szervezést és szponzorkeresést követően nagytáskákkal és nagy lelkesedéssel felvértezve vártuk, hogy a Nyugati pályaudvarról kigurulva megkezdjük két és félnapos vonat utazásunkat Kijeven át az oroszországi Mineralnye Vodi-ig. Innen menetrendszerinti buszokkal mentünk Kabard- és Balkárföld fővárosába Nalcsikba, majd onnan a Bakszán-völgy völgyfőjében található Terszkol településre, ahol az engedélyek beszerzésével és a felszerelésünk kiegészítésével két napot töltöttünk. 

Az okmányok beszerzésekor kiderült, hogy az akklimatizációnknak szánt Mount Cheget megmászását és a Bezengi- völgy bejárását törölnünk kell az expedíció céljai közül. Ezek a területek a természetes határ mentén helyezkednek el és megközelítésük a fokozott katonai helyzet miatt speciális engedélyekhez kötöttek, melyek megszerzési ideje két-három hónap. 

E rossz híreket hallván azonban nem engedtük, hogy a csüggedés úrrá váljon rajtunk és harmadnap elindultunk felfelé a hegyre. Az első éjszakát 3500 méteren töltöttük az elhagyatottnak tűnő Mir-nek nevezett lanovka-állomás dohos és szeles épületében. Mivel fokozatosan szerettük volna szervezetünket a magassághoz szoktatni, a következő nap 3800 méteren a Barrels-nek becézett - óriás olajos hordókból álló- szálláshely fölött állítottuk fel sátrunkat. Majd másnap kiépítettük utolsó táborhelyünket 4200 méter magasságban a Garabashi-jégmező egyik moréna sáncán. Innen akklimatizációs túrára indultunk 5000 méter magasságig, hogy a következő nap - jó idő esetén - megpróbálkozzunk a csúcstámadással és ne legyen megerőltető a nagy szintemelkedés a szervezetünknek.

A hajnali csúcstámadás azonban a rossz idő miatt elmaradt. Egy óra alatt tíz centiméter hó esett, ami befedte a sátrunkat és a látási viszonyok is nagyon rosszak voltak. A morénán sátrazókkal együtt mi is óránként felkeltünk az időjárást szemlézni, de sajnos nem láttunk javulást. Egy napot kellett várnunk az időjárási ablak bekövetkeztére. Így másnap hajnali kettőkor enyhe szélben, de tiszta időben indultunk a csúcstámadásra. Ötezer méter fölött azonban a hegy ismét ködbe burkolózott, a látótávolság nem érte el a tíz métert sem. Monoton emelkedésünket előbb a jeges eső, majd a közel vízszintesen eső hó és a fokozódó negatív hőérzet nehezítette meg. Hét órán át tartó folyamatos menetelést követően a tejködből egyszer csak kibontakozott az Elbrusz legmagasabb pontján (5642 méter), elhelyezett csúcskő, amelynek látványa nagy lelki megkönnyebbülést jelentett számunkra. Egy gyors kézfogást követően készítettünk néhány fotót, majd megkezdtük ereszkedésünket a táborhelyünk felé. Három és fél óra elteltével már a táborban voltunk. 

A következő napon egészen Terszkol településig jutottunk és megkezdtük az előre nem sejtett, kalandos hazautazásunkat…