Vajon van-e még létjogosultságuk a pár éve felfutott televíziós tehetségkutatóknak? Ha a két hazai vezető kereskedelmi csatorna műsorát nézzük, akkor egyértelműen igennel felelhetünk. Egyikük a már kissé megfáradt Megasztárt cserélte le a The Voice-ra, míg a másik épp az X-Faktor harmadik szériáját tolja a nézők arcába. E sorok írója nem követi figyelemmel a most futó vetélkedőket, csak gyanútlanul behuppant egy pénteken és szombaton, ritkán használt tévénéző foteljébe.

Azt ugye régóta tudjuk, hogy a világon mindenki, aki tehetséges, az magyar. Híres matematikusok, fizikusok, írók, üzletemberek és egy űrturista is eszünkbe juthat, csak az a világhírű fránya magyar popsztár nem akar megszületni. (Jó, ott van Yonderboi, de ő másképp pop és másképp is sztár.) A fent említett popműsorok sem világsztárokra vadásznak, feladatuk a már amúgy is túltelített itthoni piac frissítése.

A pop-rock színtér egykor valamiféle természetes szelekcióval bővült és újult meg időről-időre. Adva voltak tehetséges előadók, akik fellépésekkel teremtettek maguknak mind nagyobb közönségbázist, ha szerencséjük volt, előbb-utóbb lemezszerződéshez, s ezáltal nagyobb nyilvánossághoz jutottak. Tudom, mindez roppant egyszerű és sematikus felrajzolása egy sokkal bonyolultabb és összetettebb folyamatnak, ráadásul a világ más tájain működő forgatókönyveknek nálunk mindig csak egy sajátos kelet-európai változata valósulhatott meg. A lényeg azonban az, hogy a profitéhes popipar időnként kitermelt, eladott alapvetően őszinte produkciókat is.

Az emberek idolokra éhesek, s ez alól az egyre gyorsuló ütemben élő és pörgő arcok sem kivételek. Andy Warhol, aki megjósolta, hogy a „jövőben mindenki sztár lehet tizenöt percre” biztosan röhögve forog a sírjában. A ma átlag háziasszonya évente annyi lelkes, kedves, helyenként még énekelni is tudó poppalántával ismerkedik meg, mint egész eddigi életében összesen.

Az X-Faktor adását figyelve egy szó jutott eszembe: rosszindulat. Esetleg irigység. A mentoroknak nevezett zsűritagok valószínűleg nem rossz fizetésért vállalták szerepüket, de okom van feltételezni azt, hogy akinek több protezsáltja marad versenyben, az több pénzt is szakít. Különben nem fúrnák ennyire átlátszóan, ilyen unszimpatikus módon a többiek versenyzőit. Képesek azt állítani valakiről, hogy hamis, amikor nem az, vagy hogy nem él a színpadon, amikor a maga nemében átütő a produkció. Tulajdonképpen izgalmasabb az egymásnak ugró ítészek parázs vitáit hallgatni, mint az énekeseket. Ha alaposabban megkapirgáljuk a felszínt, bizony nagyon hamvas produkciók ezek, mondjuk ki bátran, irtó gyenge a felhozatal. Azon meg már ne is csodálkozzunk, hogy az elvakult rajongók benn tartják a műsorban a sok éve elhunyt király botrányosan tehetségtelen leszármazottját. Na, ő tényleg hamis. (Nem néztem utána, mire e sorokat írom, lehet már kiesett a kis Zámbó fiú.)

A The Voice – amely nyilván a licenszjogok miatt nem kaphatta a magyarul sokkal jobban csengő A Hang címet – valamivel szimpatikusabb vállalkozás. Itt nem lóg ki annyira, hogy az egész zsűrit előre megvették kilóra. Talán csak a lelkesedésük tűnik néha nagyon műnek. Furcsa például, hogy mit esznek egy túlkoros – és meglehetősen rossz – Jim Morrison imitátoron. Persze egy ilyen műsorban már az is csoda, ha egy versenyző nem valami szirupos, ömlengős dallal próbálkozik, talán ez lehet a magyarázat a nyomokban rocker elemeket tartalmazó figurák üdvözlésének.

Malek Andrea olyan semmilyen mint általában, Mező Misi – aki azért megérdemel pár feketepontot a Magna Cum Laude nevű zenekarral elkövetett slágerekért – rockerre vette a figurát. Caramel, aki néhány éve még saját bőrén tapasztalta azt, milyen egy ilyen megmérettetésen indulni, meglepően szerény és közvetlen arc, Somló meg laza, valószínűleg örül, hogy beválogatták a fiatalok közé. 

Kérdés, hogy a selejtező után, amikor már nem ül nekik háttal a zsűri, mit tudnak kihozni magukból a bekerült versenyzők. Ezt én már valószínűleg nem követem figyelemmel, de sok sikert és kitartást kívánok mindazoknak, akik vállalkoznak erre.