Vajon van-e még létjogosultságuk a pár éve felfutott televíziós tehetségkutatóknak? Ha a két hazai vezetõ kereskedelmi csatorna mûsorát nézzük, akkor egyértelmûen igennel felelhetünk. Egyikük a már kissé megfáradt Megasztárt cserélte le a The Voice-ra, míg a másik épp az X-Faktor harmadik szériáját tolja a nézõk arcába. E sorok írója nem követi figyelemmel a most futó vetélkedõket, csak gyanútlanul behuppant egy pénteken és szombaton, ritkán használt tévénézõ foteljébe.

Azt ugye régóta tudjuk, hogy a világon mindenki, aki tehetséges, az magyar. Híres matematikusok, fizikusok, írók, üzletemberek és egy ûrturista is eszünkbe juthat, csak az a világhírû fránya magyar popsztár nem akar megszületni. (Jó, ott van Yonderboi, de õ másképp pop és másképp is sztár.) A fent említett popmûsorok sem világsztárokra vadásznak, feladatuk a már amúgy is túltelített itthoni piac frissítése.

A pop-rock színtér egykor valamiféle természetes szelekcióval bõvült és újult meg idõrõl-idõre. Adva voltak tehetséges elõadók, akik fellépésekkel teremtettek maguknak mind nagyobb közönségbázist, ha szerencséjük volt, elõbb-utóbb lemezszerzõdéshez, s ezáltal nagyobb nyilvánossághoz jutottak. Tudom, mindez roppant egyszerû és sematikus felrajzolása egy sokkal bonyolultabb és összetettebb folyamatnak, ráadásul a világ más tájain mûködõ forgatókönyveknek nálunk mindig csak egy sajátos kelet-európai változata valósulhatott meg. A lényeg azonban az, hogy a profitéhes popipar idõnként kitermelt, eladott alapvetõen õszinte produkciókat is.

Az emberek idolokra éhesek, s ez alól az egyre gyorsuló ütemben élõ és pörgõ arcok sem kivételek. Andy Warhol, aki megjósolta, hogy a „jövõben mindenki sztár lehet tizenöt percre” biztosan röhögve forog a sírjában. A ma átlag háziasszonya évente annyi lelkes, kedves, helyenként még énekelni is tudó poppalántával ismerkedik meg, mint egész eddigi életében összesen.

Az X-Faktor adását figyelve egy szó jutott eszembe: rosszindulat. Esetleg irigység. A mentoroknak nevezett zsûritagok valószínûleg nem rossz fizetésért vállalták szerepüket, de okom van feltételezni azt, hogy akinek több protezsáltja marad versenyben, az több pénzt is szakít. Különben nem fúrnák ennyire átlátszóan, ilyen unszimpatikus módon a többiek versenyzõit. Képesek azt állítani valakirõl, hogy hamis, amikor nem az, vagy hogy nem él a színpadon, amikor a maga nemében átütõ a produkció. Tulajdonképpen izgalmasabb az egymásnak ugró ítészek parázs vitáit hallgatni, mint az énekeseket. Ha alaposabban megkapirgáljuk a felszínt, bizony nagyon hamvas produkciók ezek, mondjuk ki bátran, irtó gyenge a felhozatal. Azon meg már ne is csodálkozzunk, hogy az elvakult rajongók benn tartják a mûsorban a sok éve elhunyt király botrányosan tehetségtelen leszármazottját. Na, õ tényleg hamis. (Nem néztem utána, mire e sorokat írom, lehet már kiesett a kis Zámbó fiú.)

A The Voice – amely nyilván a licenszjogok miatt nem kaphatta a magyarul sokkal jobban csengõ A Hang címet – valamivel szimpatikusabb vállalkozás. Itt nem lóg ki annyira, hogy az egész zsûrit elõre megvették kilóra. Talán csak a lelkesedésük tûnik néha nagyon mûnek. Furcsa például, hogy mit esznek egy túlkoros – és meglehetõsen rossz – Jim Morrison imitátoron. Persze egy ilyen mûsorban már az is csoda, ha egy versenyzõ nem valami szirupos, ömlengõs dallal próbálkozik, talán ez lehet a magyarázat a nyomokban rocker elemeket tartalmazó figurák üdvözlésének.

Malek Andrea olyan semmilyen mint általában, Mezõ Misi – aki azért megérdemel pár feketepontot a Magna Cum Laude nevû zenekarral elkövetett slágerekért – rockerre vette a figurát. Caramel, aki néhány éve még saját bõrén tapasztalta azt, milyen egy ilyen megmérettetésen indulni, meglepõen szerény és közvetlen arc, Somló meg laza, valószínûleg örül, hogy beválogatták a fiatalok közé. 

Kérdés, hogy a selejtezõ után, amikor már nem ül nekik háttal a zsûri, mit tudnak kihozni magukból a bekerült versenyzõk. Ezt én már valószínûleg nem követem figyelemmel, de sok sikert és kitartást kívánok mindazoknak, akik vállalkoznak erre.