A felsőoktatásnak mind a társadalmi, mind az egyéni haszna elég mélyen beleívódott a köztudatba. Főként azok körében, akik épp egy egyetemi újság hasábjait olvassák. A felsőoktatás finanszírozásának megítélése azonban már korántsem ilyen egyértelmű. 

A felsőoktatás drága dolog. Az OECD országok jellemzően éves bruttó össztermékük (GDP) 1-2,5%-át fordítják erre a célra. Jellemzően a legfejlettebb országok, mint az Egyesült Államok, Kanada, Korea vagy Skandinávia államai tartoznak ennek az intervallumnak a felső határa körül költekezők közé, míg a dél- és kelet-európai országok találhatók az intervallum alsó határának közelében. A kérdés nagyon egyszerűen feltehető: ki állja a cehet? Dániában fizetnek azért, hogy valaki egyetemre járjon, míg az Egyesült Államokban már a középiskolában arra készülnek, hogy elnyerhessenek egy ösztöndíjat, és ezáltal egy luxusautó árának megfelelő tandíjat spórolhassanak meg. Ebben a cikkben körképet mutatunk arról, hogy milyen különböző finanszírozási modellekkel találkozhatunk a különböző országokban, különös tekintettel az extrém esetekre.

Az OECD Education At Glance című tanulmányában rengeteg adatot találhatunk az oktatásra vonatkozóan. A korábban említett GDP százalékok első ránézésre nem mutatnak számottevő különbséget. Valójában azonban óriási összegekről van szó, mert egy állam összterméke is hatalmas, így egyáltalán nem mindegy, hogy egy országban a jövedelem egy, vagy két százalékát költik átlagosan a felsőoktatásra. A Bruegel Intézet munkatársai egy 2007-es cikkükben rámutatnak, hogy azoknak az országoknak az egyetemei, amelyek mind arányaiban, mind egy hallgatóra számítva jelentős mértékben költenek a felsőoktatásra, jobban teljesítenek a nemzetközi egyetemi rangsorokban. 

Sokan vitatják a nemzetközi egyetemi rangsorok létjogosultságát, illetve a rangsorolás módszertanát, de egyértelműen előrébb vannak ezekben a rangsorokban azok az országok, amelyek a gazdaság és az innováció tekintetében is a világ élvonalába tartoznak. Erre vonatkozóan elég a fentebb említett fejlett országok példájára gondolni. A százalékos arányok tüzetesebb vizsgálatával négy alapvető finanszírozási modellt lehet jól elkülöníteni.

Az első modellbe az arányaiban szűkös állami forrást (0,5-0,8%) elköltő országokat soroljuk, amelyek ezt többé-kevésbé jelentős magánforrással (0,3-1%) egészítik ki. Ebbe a körbe olyan országok tartoznak, mint az Egyesült Királyság, Ausztrália, Japán, Szlovákia. A két forrás együttesen az arányos költés középmezőnyébe helyezi ezeket az országokat. A magánforrások egy nagyon komoly része tandíjból származik.

A második modellbe az átlagos állami forrásarányt (1% körüli érték) és minimális magánforrást (kevesebb, mint 0,5%) bevonó intézmények tartoznak. Ide a kontinentális európai országok sorolhatóak, élükön Németországgal, Franciaországgal, Olaszországgal. Ez a modell is jól teljesíthet a rangsorokban, ha egy egyébként gazdag ország alkalmazza, mint Németország vagy Svájc, de visszafogottabb a sikere, ha olyan országok, mint a közép- és kelet-európai államok. Utóbbiak az alsó határt, illetve a középmezőnyt képviselik.

A harmadik modellbe a nagylelkű állami költési arányú skandináv országok tartoznak. A közel 2% körüli GDP arányos állami költés mellett magánforrást minimális mértékben vonnak csak be. Ez a modell viszonylag versenyképes, ha a rangsorokat szemléljük. 

A negyedik modellt tulajdonképpen amerikai modellnek is lehetne nevezni, mert csak egy maroknyi ország követi. Az Egyesült Államokban hazánkhoz hasonlóan a GDP 1%-át költik állami forrásból felsőoktatásra, emellett azonban 1,6%-os a magánforrás aránya. Ebben a modellben a felsőoktatási intézmények a jelentős állami támogatások mellett nemzetközi viszonylatban borsos árú tandíjakat is szabnak. Ide lehet sorolni még Koreát, amely extrém növekedést produkált az elmúlt évtizedekben, többek között az ország technológiai innovációs potenciáljának köszönhetően. Itt találjuk Kanadát is, amely a világ egyik legélhetőbb országa. Chile esetében egy meglepő követője is van ennek a modellnek, amelyre később még visszatérünk.

Az egy hallgatóra jutó éves elköltött dollár tekintetében azonban azt látjuk, hogy modelltől függetlenül a fejlett nyugat-európai országok hallgatónként körülbelül 15 ezer és 20 ezer dollár körüli összeget fordítanak a felsőoktatás finanszírozására. Svájc felfelé lóg ki a sorból, ahol több, mint 21 ezer dollár jut egy hallgatóra. Ezzel, Kanadával kerül egy minőségi szintre. Érdekes módon az amerikai finanszírozási típust használó Koreában (9513$) alig jut több dollár egy hallgatóra, mint Magyarországon (8518$), míg az emlegetett Chilében kevesebb (6863$). Magyarország ebben a tekintetben szinte teljesen beleolvad a régióba; a lengyel vagy a cseh átlag hallgatóra sem fordítanak jelentősen eltérő összeget. Az ország, amely extrém módon eltér az összes többitől, az Egyesült Államok. Körülbelül annyival többet fordít egy hallgatóra a költési rangsorban második Kanadától, mint amennyit egy magyar hallgatóra összesen költenek. Jóval nagyobb a különbség egy német hallgatóra jutó költés és egy amerikai hallgatóra jutó ráfordítás között, mint egy magyar és egy német között. Ezt elképzelni is nagyon nehéz anélkül, hogy megtapasztalnánk.

Mit jelent ez a hallgatói élet szempontjából? Ez főként az egyetemi infrastruktúrában, illetve az oktatói és kutatói állományban nyilvánul meg. Amerikai egyetemek tömkelegén olyan laborok állnak a hallgatók rendelkezésére, amelyek Európában csak egy-két angol és svájci elit egyetemen, vagy még ott sem. Ez az infrastruktúra természetesen a világ minden tájáról odavonzza a legtehetségesebb kutatókat, akik majd tudományos eredményeikkel egy nagyszerű fejlődés motorjai lehetnek. Ez egy öngerjesztő folyamat. Sokat költünk felsőoktatásra, mert jól élünk. Jól élünk, mert már korábban is sokat költöttünk felsőoktatásra. 

A Collegecost.ed.gov oldalán magunk is böngészhetünk az Egyesült Államok legolcsóbb és legdrágább egyetemeinek árlistájában. Azt tudni érdemes az ottani felsőoktatásról, hogy három típusú egyetem működik a rendszerben. Vannak a viszonylag olcsóbb állami egyetemek, és a drágább non-profit magánegyetemek. Ha valamilyen sorozatban vagy filmben azt halljuk, hogy „… State egyetem focicsapata” akkor állami egyetemről lesz szó, de a legnevesebb egyetemek, mint például a Harvard vagy a Yale, non-profit magánegyetemek. A felsőoktatási szektor egy kisebb szeletét adják a profitorientált magánegyetemek, amelyek elsősorban a már dolgozó felnőttek számára nyújtanak főiskolai jellegű szolgáltatást. Az állami egyetemek átlagos tandíja az OECD számításai szerint 6 312$ volt évente, ami közel másfél millió forint. Ehhez képest még megdöbbentőbb a nívósabb magán egyetemek átlagos, 22 852$-os tandíja, amely közel 5 300 000 Ft. Ehhez képest még elképesztőbbek a számok a legdrágább non-profit magánegyetemek tekintetében, ahol a 40 ezer $-t is meghaladja az éves tandíj. Ez átváltva 9 millió Ft feletti összegnek felel meg, és ez csak a négy éves képzésből egynek az ára. Ebből az összegből akár egy felső középkategóriás autót, vagy egy városi garzonlakást is lehet venni. Az amerikai hallgatók 80%-a kap valamilyen támogatást az Oktatásstatisztikai Központ adatai szerint, azonban érdemes figyelembe venni, hogy az amerikaiak ebbe a kategóriába sorolják a kamattámogatott diákhitelt is. 

A tandíjak - magas összegük ellenére - a teljes egyetemi költségvetésnek nagyjából csupán 29%-át finanszírozzák a non-profit magánegyetemek esetében. Az állami egyetemeknél ugyanez az arány 18,6% volt a 2010/2011-es tanévben az amerikai oktatásstatisztikai központ adatai szerint. Érdekes módon viszont annak ellenére, hogy a tandíjbevétel a teljes költségvetés harmadát sem haladja meg, az egyik legnagyobb szeletnek számít a finanszírozási struktúrában. Hasonlóan jelentős szelet (30% körüli) az egyetemek befektetési tevékenysége, továbbá a bevételek közel 10%-a felajánlásokból származik. Ennek egy igen érdekes, és egyben látványos következménye van. Az egyetemek többek között az egyetemi sportcsapatok mérkőzésein találkoznak volt hallgatóikkal. Az olyan különleges hallgatók, akikből milliomosok lettek, egy-egy győztes szezon okozta extázisban könnyen nyitják meg csekkfüzetüket a VIP szektorban ünnepelve. Ezért már korántsem olyan meglepő, hogy az egyetemi futballedzők gyakran az egyetem rektoránál is jobban keresnek. Emellett persze az egyetem és az ipar erőteljes összefonódásáról is szót kell ejtenünk. Nagyon jó példa erre a Stanford. Ezen az egyetemen vett részt PhD programban Larry Page és Sergey Brin, akik az ottani kutatási munkájukra alapozva indították el a Google-t, és ma a világ leggazdagabb emberei közé tartoznak. A Wall Street Journalban 2007-ben jelent meg részletes cikk az egyetem elmélyült kapcsolatrendszeréről, amelyben a Google csak egy a sok más cég közül. 2013 nyarán John Arrillaga, a Szilikon-völgy legnagyobb ingatlantulajdonosa, 151 millió dollárt adományozott a Stanford egyetemnek. Ilyen adományokból épülnek a jövő technológiáját kifejlesztő kutatási központok. Összehasonlítás képen ez az egyetlen adomány a Debreceni Egyetem éves költségvetésének körülbelül a fele. 

Az Egyesült Államok egy nagyon más világ, nehéz összehasonlítani hazánkkal. A korábban már emlegetett Chilével azonban már egy kicsit más a helyzet. Chile 1988-ban szabadult fel egy diktatórikus rendszer elnyomása alól, ami után demokratikus államberendezkedést kiépítve jelentős fejlődésnek indult. Ma Chile gazdasági helyzete (GDP, HDI) nagyjából hasonló Magyarországéhoz. Chile legfejlettebb egyetemei azonban elképesztően jó helyezéseket érnek el a nemzetközi rangsorokban. A QS egyetemi rangsoroló listájában a legjobb chilei egyetem, a Pontoficia Universidad Católico de Chile a 166. helyen áll, és két másik egyetem is szerepel a legjobb ötszázban, továbbá a shanghaji rangsorban is szerepel a háromból kettő, míg Magyarországról egy egyetem se tudta magát kvalifikálni a legjobb ötszázba.

Természetesen ahhoz, hogy az oktatásfinanszírozási struktúra és az egyetemek, vagy az adott ország teljesítménye között összefüggéseket fedezzünk fel, sokkal mélyebb elemzést kell végezni, de elég erős sejtésünk lehet arra vonatkozóan, hogy magánforrást bevonni a felsőoktatásba nem csak úri muri, hanem Magyarországhoz hasonló országok is képesek rá. Az elért eredményeiknek pedig nagyon határozott pozitív aspektusai vannak. A cikk egy folyó felsőoktatási kutatás munkájához kapcsolódik. 

Vona Máté

Egyetemi tanársegéd

DE-KTK

DEX-Műhely