Nem bírta hát tovább. A test az bírta volna még, a lélek szétszakadt. – Akkor velem találkozott volna, de már nem jött el. Inkább oda indult, hová régóta tervezte. Mert sosem volt itt egészen, sohasem érezte azonosságát evilági árnyképével, nevével, még születési dátumával sem: kötetein, a lexikonokban más év és nap szerepel, mint az anyakönyvben. Mindenszentek napján született, a halál jegyében, mely életének jegye lett, s poézisének legfõbb tárgya. 

Hosszú nap el, Halotti pompa, Nincstelenek, a költõi-írói kiteljesedés és egyben a tragikus komorság eluralkodásának stációi. Mindig fentebb hágott és mélyebbre került. Elfeledett szövegvilágokat felfedezve és átformálva nyelvet teremtett mélységeinek, s megírta, mint fedezett fel szövegvilágokat és formálta át azokat Kölcsey a Vanitatum vanitasban, nyelvet teremtve a világ hiábavalóságának újbóli elmondásához. Mindennapjainak részesei voltak két-háromszáz éve élt ismert és kevésbé ismert emberek, akiknek a kéziratait kiadta és szövegeit olvasta, s közben hangot és nyelvet talált a maga számára. Tudós és alkotó mélységes egységben volt benne, vers, dráma, regény avagy tanulmány, kritikai kiadás egyazon látással, az õ különleges szövegérzékével készült.

Szöszölök még kicsit, mondogatta, ha kérdeztük, hogy halad. Vers, dráma, regény avagy tanulmány, kritikai kiadás mind csak szöszölés volt. Szeretett szöszölni a szövegekkel, ezt szerette igazán, de a kedvesen játékos kifejezésben önirónia bujkált, kérdõjelet illesztvén foglalatossága tulajdonképpeni értelme mellé. Úgy alkotott, hogy közben képtelen volt elnyomni magában Kölcsey hangját, amint azt ismételgeti, mind csak hiábavaló. Szakmai megbeszélések holtpontjain, megoldatlan szövegkiadói problémákon közösen töprengvén szelíd mosollyal nyugtatgatott minket, semmi baj, úgysem olvassa senki ezeket. 

S mégis csinálta. Csinálta, mert feladat volt, mert valamit kellett csinálni, s mert ezt szerette és tudta csinálni. Szöszölt saját szövegeivel, a másokéval, s mint egyetemi oktató, a hallgatókéval. Halkszavú, töprengõ tanár volt. Hangját, megköszörülve torkát, idõnként felemelte, eszébe jutván, hogy a terem végében talán nem is hallják. Aztán elhalkult újra. Megérte fülelni, kivételes érzékenységû, szuverén és egyedi irodalomértés volt az övé. Hallgatói majd elmondhatják unokáiknak, mikor azok már az õ költészetét tanulják, hogy sok éve tõle hallgattak irodalmat Debrecenben.

Szeretett tanár, barát, kolléga, elismert kutató, kimagaslóan sikeres író, költõ. Díjai, kitüntetõ címei ugyanúgy hosszan sorolhatóak, mint kötetei és az azokról szóló méltatások. Akkor pedig miért? Talán épp azért. Beteg volt. Túl nagyra nõtt a belsõ és külsõ közötti távolság. Nem bírta hát. „A mély depresszió – írja – olyasmi, mint a halál. Mintha egy tökéletesen szigetelt üvegablak mögött állna. Nem ér el hozzá semmi. Figyeli, ahogy az élet elvonul elõtte. Az élet, amely valahol kint van, ott, túl a biztonságot adó üvegen. Majdnem szomorú, ahogy látja elsuhanni saját életét.” Az élet suhant, egyre csak, s egyre inkább el.

Utóbbi köteteit ceruzával dedikálta, az egyiket így: „Csak nem elolvasni. Azonnal kiradírozni. Kidobni.” Segélykiáltás, vagy inkább közlése a sorsszerûnek. A kiradírozható írás az önfelszámoló személyiséget szólaltatja meg, azt súgja: talán eltûnök hirtelen. S eltûnt. Íme, hát meglelte hazáját. Beteg volt. Önvád és önfelmentés között függünk végérvényesen. Csak a könyv marad meg, ha olvassuk.

Debreczeni Attila

Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet