Ha valaki azt mondja 1963-ban, hogy az akkor feltűnt Bob Dylan 2014-ben még a világ színpadjait járva játssza újabb és újabb dalait, biztosan háborodottnak nézik. Nos, Dylan immár hetvenharmadik évébe lépve nagyon is aktív, nyáron fellépett például a közeli Kassán. Írásunk tárgya nem ez a koncert, tekintve, hogy nem is vettünk rajta részt, hanem egy pár éve megjelent, ám máig érvénnyel bíró interjúkötet, mely a vele készült beszélgetésekből válogat.

Robert Allen Zimmermann sajátos alakja a rock and rollnak. Egy ismerősöm szerint olyan ő az angolszász kultúrában, mint nálunk a néhai Cseh Tamás. Ha az összehasonlítás néhány ponton nyilvánvalóan sántít is, annyi azonban bizonyos, hogy mindkét dalnok ereje és hatása annak köszönhető, hogy maximálisan ki- és felhasználták saját gyökereiket, nemzeti kultúrájukat művészetük kibontakoztatásához. Az is közös bennük, hogy – bár időnként remek zenészekkel dolgoztak együtt – alapvetően az általuk előadott szövegek számítottak, a zene mindezek mellett amolyan hordozóközegként funkcionált munkásságukban.

Dylan persze behozhatatlan előnnyel rendelkezett, amit angol nyelvnek hívnak, s ami immár hatvanvalahány éve uralja a nemzetközi rockpiacot.  Így lehet, hogy még azok is rákattantak, akik egy halvány kukkot sem értettek abból, amit énekel. Mondjuk az kétségtelen, hogy a sima konyhaangol ismerete nem elég sokrétű, sokféle közegből merítő képekkel operáló, látomásos költészetének megértéséhez. Valószínűleg ő az a rock and roll arc, akinek munkásságából a legtöbb doktori disszertáció íródott, s aki a legjobban feladta a leckét a mindenben jeleket kereső, okoskodó kritikusoknak.

A Jonathan Cott által szerkesztett Bob Dylan interjúk igen széles merítést kínál, az első vele készített beszélgetés 1962-ből, míg az utolsó 2004-ből származik. (Lassan itt az ideje egy bővített kiadásnak, amely az azóta eltelt tíz esztendő terméséből is válogatna.) Az interjúk között találunk rádióban leadottakat, de főleg a nyomtatott sajtós megjelenések dominálnak. Érdekes megfigyelni, hogy míg a kezdő, hebrencs folk dalnokra főleg a kisebb, helyi adók, meg egyetemi lapok kíváncsiak, a később jelentős előadóvá ért Dylanre már a Playboy vagy az Esquire is ráereszti újságíróit.

Akárhogy is nézzük, Bob Dylan pályája hű tükre magának a műfajnak, amit képvisel. Amikor a rock elindult, az egész nem tűnt másnak néhány kinyúlt pulóveres, zsíros hajú nagykamasz idétlen hőzöngésénél, majd az önálló művészeti ággá növekedés korszaka után és alatt irdatlan hasznokat (is) hozó biznisszé vált. Dylan azonban nem elégedett meg azzal, hogy hátradőljön. Már a debütálása is más volt, hiszen ortodox népdalokat, illetve azokból merítő előadók dalait egy szál gitáron pengetve tűnt fel a színen. Bátorságot kapva előbb saját számokkal és sajátosan szuggesztív szövegekkel próbálkozott, majd amikor már egy mozgalom szószólójaként tekintettek rá, hirtelen irányt váltott. A dobozgitárról elektromosra, a szikár szólóprodukcióról zenekarira tért át, megharagítva ezzel régi híveit, s egyben utat mutatva kevésbé progresszív pályatársainak. Olyan zenészekre volt hatással, mint John Lennon, a Stones, a Byrds, meg az őt egy az egyben lekoppintó hatszáztizenötezer gitáros csóka, az angol Donovantől a magyar Dinnyés Józsefig.

A gondosan szerkesztett anyag nemcsak időnkét csapongó beszélgetések ad hoc alapon kiválasztott füzére, hanem felrajzol egy kanyargókkal, csúcs- és mélypontokkal teli pályaképet. A kezdet kezdetén egy kifejezetten nyegle, saját magát az őt körülvevő emberektől és dolgoktól elhatároló srác személyisége rajzolódik ki előttünk. Ebben az időben kitalált önéletrajzi események halálosan komoly taglalásával vezette orránál fogva a sajtót. Később jön a rejtőzködő Dylan, aki a hetvenes évtized végén keresztény hitre térve talált új identitásra, majd a kissé zsémbes, időnként morgó, de alapvetően barátságos öregedő művész. Ahogy idősödik, úgy lesz egyre komolyabban vehető az interjúiban is. mintha nem az lenne már a célja, hogy megvezesse a privát Dylanre kíváncsiakat. Mindez nem azt jelenti, hogy előszeretettel tárja a nyilvánosság elé magánszférájának rejtett titkait, de őszintén beszél alkotói munkájának folyamatairól, az őt foglalkoztató kétségekről és az általa befutott elképesztő karrierről.

A csinált sztárok világában különösen tanulságos böngésznivaló ez a könyv, ajánlott olvasmány mindazoknak, akik kíváncsiak egy letűnt korszak még mindig velünk élő képviselőjére.

Bob Dylan interjúk, szerk.: Jonathan Cott, Cartaphilus, 2009