A Fesztiválszervezők Országos Egyesületének éves közgyűlésének első napirendi pontja mindig az adott év rendezvényeinek alapos kiértékelése. Jó, ha egy buli megáll a lábán, jó ha új szponzorok kerülnek elő, jó, ha minden fellépő időben érkezik és pontosan játssza le koncertjét, de a legjobb az, ha a látogatók közül mindenki örömmel vegyül el a forgatagban és minden nap végén elégedetten távozik.

A tizedik - július 19-től 23-ig tartó - Campus Fesztiválon előreláthatólag sok-sok tényező együtt lesz majd ahhoz, hogy fiatalok és kissé idősebbek, nagyok és kicsik, nők és férfiak egyaránt kedvükre szemezgessenek a programból.

Hallottak már a ködös Albionból érkező csodagyerekekről? Belegondolni is nehéz, hogy a The Prodigy huszonhét éves múltra tekinthet vissza. Ez még gombócból is sok, ahogy a mondás tartja, de ez lényegtelen. Az azonban nem, hogy a Keith Flint, Liam Howlett és Maxim Reality nevével fémjelzett csapat az elektronikus tánczene történetének megkerülhetetlen bandája. Azon kevesek közé tartoznak, akik még fénykorukban, 1996-ban felléptek nálunk a Sziget Fesztiválon. (Meg már 1995-ben is, egy önálló koncerten.) Akkoriban minden táncos partin az ő zenéik mentek, s bár a kétezres évekre kissé talán kikoptak a köztudatból, ők készítették elő a terepet sok mai elektronikus huszárnak. Húsz éve nem volt kult-film, amiből kimaradtak volna, klipjeik és lemezeik elismerések tucatjait söpörték be.

Az eredetileg Liam Howlett szólóprodukciójaként indult projekt igazi koncertzenekarrá nőtte ki magát. Karrierjük felfelé ívelő szakaszában kapták rendesen az ívet azoktól, akik szerint a rock and rollt gitárokkal, dobokkal, meg élő énekhangokkal csinálják. Az ortodox rockerek közül sokan akkor enyhültek kicsit, amikor keményedett a társulat hangzása. Példa erre Firestarter (A tűz csiholója) című daluk, mely jó pár korábbi fanyalgót elismerő bólogatásra és eszeveszett ugrálással fűszerezett táncra bírt. Mint minden besorolhatatlan, címkézhetetlen banda, a Prodigy is következetesen járta saját útját addig, míg egyszer csak valahogy eltűntek a fősodorból. Napjainkra már nem kapja fel senki a fejét, ha új anyagot jelentetnek meg, de a koncertszínpadokon aktívan felbukkannak. Magyarországon talán csak a Faithless játszott többször, mint ők, lehettek már nálunk úgy tízszer, de pontos adatot alapos netes nyomozás után sem találtunk. Maga a zenekar is meglepődött, amikor 2012-ben Budapest díszpolgárjaivá avatták őket. Howlett szerint: “A Prodigy zenéje Prodigy-fajta zene és kész.” Ennél frappánsabb meghatározást mi sem találhattunk volna ki. Az biztosnak látszik, hogy a banda bulija igazi, generációkon átívelő eseménynek ígérkezik, melyen ugyanúgy felbukkanhat az öltönyét laza pólóra cserélő negyvenes bankár, mint a fesztiválról fesztiválra ugráló, húszas évei elején járó egyetemista.

Az alakulási évét tekintve majdnem a Prodigy-vel egykorú, ám a jóval könnyedebb eurodance stílusban utazó 2Unlimited is ellátogat hozzánk idén. A két producer-zeneszerző, Jean-Paul DeCoster és Phil Wilde által grundolt csapat a kilencvenes években élte fénykorát. Az előtérbe állított dekoratív énekesnő, Anita É. és a mellé tett rapper, Ray Slijngaard profin adta el a profin előkészített produkciót. Stúdiókban és ötletelős tréningeken kiötlött, termékként eladott popprodukciók azóta léteznek, mióta modern zenéről beszélünk. Épp csak a körítés, meg a zenei kulissza változik az adott divatnak megfelelően, a lényeg azonban ugyanaz. Az, hogy a közönség ezt újra meg újra bekajálja, bizonyítja a recept életképességét. Az ilyen formációk esetében bármilyen mondanivalót számon kérni dőreség, itt csak a feltétel nélküli szórakoztatás a cél, s ez jól is van így. A tizeniksz évvel ezelőtt elfelejtett, eltűnt 2Unlimited most meglovagolja a kilencvenes éveket felidéző retró hullámot és elmegy mindenhová, hogy felidézzen egy olyan korszakot, amikor a ma bulizni járók még nem is éltek. Táncra fel!

“Messze innen, messze innen azon a földön, ahol a nap sohasem kel fel/ Messze innen, messze innen a narancsfelhőkkel tarkított ég alatt” - énekli a legutóbbi évek legüdítőbb popzenei felfedezettje, Alle Farben. Azaz nem ő, hanem a dalban közreműködő Graham Candy. Mindenesetre az, aki azt állítja, hogy még sosem hallotta ezt a dalt, az mostanában valószínűleg a szobájában gubbasztott internet kapcsolat, rádió és televízió nélkül. Amúgy Alle Farben eredetileg a Szoba Ferenc (Franz Zimmer) névre hallgat és Berlinben született. Valamikor festőnek és grafikusnak készült, de egy időben cukrászdai felszolgálóként is dolgozott, mígnem beindult karrierje. Miután a Soundcloud-ra feltolt zenéi egyre több embernek jöttek be, egyre nagyobb és nagyobb helyeken lép fel. Sikerének titka egyrészt az, hogy jó érzékkel válogatja meg, kikkel dolgozik, másrészt a felhasznált elektronikus zenei alapokkal elegáns könnyedséggel párosítja legjobb pophagyományokból táplálkozó dallamait. Friss és energikus előadásra számíthatunk, ha ellátogatunk koncertjére.

Berlinből érkezik Carlott Boss, azaz Nod One’s Head is a Campusra. Szerintem biztosan együtt utazik majd Franz-cal, hogy pénzt és időt spóroljanak meg. A 2011-ben alapított formáció szintén az elektronikus csapáson halad és araszol módszeresen előre a saját maguk által eltervezett úton. Van egy sztori - ki tudja, igaz vagy sem - miszerint Carlott az iskolában igazi zárkózott lány volt. Akkor még senki sem hívta Boss-nak azaz főnöknek, senki sem ismerte fel a benne szunnyadó tehetséget. Kitartása és tehetségének a lehetőségekhez képest maximális kihasználása példa lehet sok mai, önbizalomhiánnyal küzdő fiatal számára.

“Valami bűzlik Dániában” - hangzott el a Hamlet-ben, de ezúttal nem színházi berkekben kalandozunk, hanem egy Dániából érkező zenekart ajánlunk. A Lukas Graham a pletykák szerint egy graham-cipók sütésében jártas pékről nevezte el magát, de ez - mint oly sok jól hangzó történet - nem igaz. Valójában az énekest hívják így. A négytagú bandát tavaly fedezték és kapták fel világszerte. A Hét év (7 Years) című slágerük mesterien felépített perfekt popdal, jelenleg nagyjából félmilliárd megtekintésnél tart a youtube-on. A dalban egyébként felsorolják mindazt, amit az elkövetkező években el akarnak érni. Hazájukban már 2011 óta elismert bandának számítanak, de a 2016-os világsiker után ebben az évben világ körüli portyán vesznek részt. Nekem a kedvencem tőlük a lendületes, gyerekkórussal megspékelt Mama Said, melynek jó hangulatú videójában a stúdió- és koncertfelvételek mellett “ellátogathatunk” az egykor hippik által alapított Christianiába is. Az biztos, hogy ezek az arcok úgy játszanak popzenét, hogy nagyon jó érzékkel egyensúlyozva még épp megmaradnak a jó ízlés határán. Magyarul: nem nyálasak.

Manapság már persze ledőltek a határok. Ki hinné azt, hogy húsz, vagy inkább harminc évvel ezelőtt szinte ölre mentek egyes bandák rajongói? Mára elmosódtak a műfaji korlátok, mondhatni, tombol a posztmodern a pop-rock porondon. Innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit, csipegetünk ezt-azt, amazt, s közben igyekszünk jól érezni magunkat. Tegyük ezt a Campus Fesztiválon is!